Ragaszkodtak a nők feletti gyámsághoz

Száz éve, hogy Vázsonyi Vilmos választójogot adott volna a nőknek, de nem sikerült történelmet írnia.

A könyvben részletesen leírja, hogy vélekedtek a vezető politikusok és értelmiségiek a témáról, hogy puccsolta meg a miniszterelnök, Tisza István egy laza mozdulattal Vázsonyi kezdeményezését. A negyvennyolc tagú választójogi bizottságból már csak tizennégyen ellenezték a női választójogra vonatkozó javaslatot, amikor a kormányfő váratlanul és bejelentés nélkül megszavaztatta a törvényjavaslatot véletlenül éppen akkor, amikor a női választójog ellenzői voltak többségben.

A választójogi törvényjavaslat a parlament elé került, s végül úgy fogadták el, hogy nem szerepelt benne a női választójog, és más tekintetben is jelentősen átalakult Vázsonyi javaslatához képest. Pedig ekkor jóval több képviselőt és értelmiségit sikerült megnyerni az ügynek, mint bármikor korábban. A honatyák négy hónapon és harmincegy bizottsági ülésen át rágódtak azon, vajon jó lesz-e a társadalomnak – és persze nekik –, ha politikai hatalmat adnak a nőknek.

Ma már magától értetődő a nők beleszólása a közéletbe, de a nők politikai szereplésével, vagy általában a nőképpel kapcsolatos párbeszédekben még mindig elő-előjönnek olyan gondolatfoszlányok, amelyek a női választójogot megelőző vitáknak az érvkészletére emlékeztetnek. Ilyen például az az érvelés, hogy a politika „szennyes” terep, amelyet a nők kevésbé jól viselnek el – a századelőn még úgy gondolták, hogy emiatt kimondottan nem is ajánlott a közelébe engedni őket a nőket. Mások arra hivatkoztak, hogy a közélet elvonja a nőket természetes és elsődleges hivatásuktól, a „családi tűzhely őrzésétől”. Nem beszélve arról, hogy politikai ellentéteket szülne a családokban, ha nők és férfiak nem egy irányba szavaznának. Az érvek mondvacsináltnak tűnnek, és valószínűleg azok is voltak: a politikai hatalom birtokosai egyszerűen tartottak attól, hogy új szereplőket engedjenek be a porondra. Simándi Irén szerint nagy volt a félelem a tanulatlan munkástömegek választójoghoz juttatásától, és talán ilyen alapon tartottak a nőkétől is. A várható politikai viselkedésük fehér foltot jelenthetett: a politikusok nem tudhatták, hogy mit várhatnak a nőktől, hiszen a feministákat idézve soha nem is kérdezték meg őket, mire van szükségük.

Tisza István és Polonyi Géza független képviselő egymást túllicitálva festették a falra a „nemzethalált”, ha arról volt szó, hogy politikai beleszólást engedjenek-e a nőknek. Visszatekintve mégis talán Polonyi érvelése humorosabb: ő egyenesen a fenyegető nőuralomtól szerette volna megóvni a nemzetet, ezt pedig azzal támasztotta alá, hogy a nők aránya a társadalomban 52 százalék, a férfiaké pedig csak 48.

Az 1918-as választójogi törvényt, amely végül sosem lépett hatályba, Vázsonyi Vilmosról nevezik lex Vázsonyinak, pedig ez csak nyomokban tartalmazta az eredeti javaslatot. Vázsonyit minden oldalról csépelték. Kormányoldalon nem volt meg a kellő támogatottsága a javaslatának, a szociáldemokraták pedig egyenesen ellenséget láttak benne, amiért cenzusokkal adna választójogot úgy a férfiaknak, mint a nőknek.

Simándi Irén szerint viszont ő volt az a politikus, aki úgy próbált előrelépést, fejlődést elérni, hogy a realitásokat is figyelembe vette. Sokat ostorozta a kormányt, hogy nem teremti meg a cenzusok teljesítésének feltételeit, például a megfelelő hozzáférést az oktatáshoz, de kitartott amellett, hogy a tanulatlan néptömeget nem kell egyik pillanatról a másikra általános választójoghoz juttatni. A javaslata több mint a kétszeresére emelte volna a választópolgárok létszámát, körülbelül 3,8 millióan szavazhattak volna. Ebből 260 ezer nő, persze komoly megszorításokkal. A 24. életévét betöltött, írni-olvasni tudó, vagy a polgári iskola négy osztályát elvégzett nők járulhattak volna az urnákhoz, valamint a gyermekkel bíró hadiözvegyek és azok is, akik legalább két éve működő tudományos-művészeti egyesület tagjai.

Végül a Friedrich-kormány rendelete alapján, 1920-ban választhattak először a nők, ekkor került be a parlamentbe, a férfiak közt egyedüli nőként, Slachta Margit is. Az első női képviselő első ciklusa azonban rövidre sikerült, mert az 1920-as nemzetgyűlés mandátuma csak két évre szólt, utána új választást kellett kiírni, már a Trianon utáni körülményekhez igazítva. Ezen viszont nem indulhatott a keresztény feminizmus egyik úttörője, a későbbi zsidómentő Slachta, hiába álltak választói az Attila úti irodája előtt kígyózó sorban, akiknek az ügyes-bajos dolgaival éjjel nappal foglalkozott. Rendfőnöke, Farkas Edith és Prohászka Ottokár püspök közös döntése következtében nem indulhatott újra az 1922-es választáson. Slachta hatalmas népszerűsége és az, hogy egyházi személy létére ennyire beleártotta magát a politikába, csak az egyik ok lehetett arra, hogy a felettesei visszavonulót fújtak. Simándi Irén szerint az is probléma volt, hogy Slachta legitimista nézeteket vallott, ami nem volt ínyére a kormányzónak. Simándi Irén szerint Farkas Edith szoros barátságot ápolt a kormányzó feleségével, Horthy Miklósné Purgly Magdolnával, ami valószínűleg hatással volt a döntésére. Slachta majd negyed század múlva kerülhetett be ismét a parlamentbe – akkor Rákosival szemben, mindössze három évre.