Dolgozó népünk szereti a sajtó munkásait, mert a párt szavát tolmácsolják, szereti a sajtót, mert szereti a pártot, amely annak munkáját irányítja – írta a Szabad Nép vezércikke éppen hatvanöt évvel ezelőtt, 1953. február 1-jén, a magyar sajtó napját köszöntve.
A mondatban megbújó többrétegű szeretetkapcsolatnak nyilván lehetett némi valóságtartalma. Lehet, hogy „dolgozó népünk” valóban szerette (annak idején) a sajtó munkásait, és a sajtó munkatársai (legalábbis egy részük) a pártot. Ám (a cikkből ez sajnos kimaradt) a pártvezetők a szeretetet a legkevésbé sem viszonozták.
Amikor ezek a fennkölt sorok megjelentek, a Rákosi-korszak legsötétebb, legfélelmetesebb időszakát élte az ország. Már javában folyt a nemzetközi zsidó-burzsoá-nacionalista összeesküvés és a zsoldjában álló „gyilkos orvosok” leleplezése a Szovjetunióban. A hatalmas veszélyre a hivatalos változat szerint Ligyija Tyimasuk doktornő hívta fel a párt figyelmét. (Nyomban kitüntették a Lenin-renddel, amit Sztálin halála után nem sokkal visszavettek tőle.) Az „emberbőrbe bújt vadállatias gyilkosok” – adta hírül a Pravda január közepén – „helytelen diagnózissal meggyilkolták Zsdanov és Scserbakov elvtársat”. Ahogy a szovjet hírügynökség, a TASZSZ fogalmazott: „A terrorista csoport részvevőinek többségét Vovszit, B. Kogant, Feldmant, Grinsteint, Etingert és másokat – az amerikai hírszerző szolgálat bérelte fel. Az amerikai hírszerző szolgálat leányvállalata, a »Joint« nevű nemzetközi zsidó burzsoá- nacionalista szervezet toborozta őket. Most teljesen lelepleződött ennek a kémkedő cionista szervezetnek – amely a jótékonyság álarca alá rejtette tevékenységét – szennyes arculata.”
A hír nyomán világossá vált, hogy a szovjetunióbeli fejlemények hatással lesznek a hazai viszonyokra is. Efelől a Szabad Nép sem hagyta kétségben olvasóit, hiszen nálunk, ahol az „ellenséges osztálymaradványok” még mindig élnek és virulnak „eltérően a Szovjetunió helyzetétől sokkal nagyobb a veszélye és a lehetősége is az ellenséges aknamunkának”. Egyébként pedig azért is nehezebb a helyzetünk, mert a Joint „Magyarországon lényegesen szélesebb körű, szerteágazóbb működést fejtett ki, mint a Szovjetunióban, s csak néhány éve tiltottuk ki az országból. És ez a kitiltás nem jelenti azt, hogy egyszersmind »munkájának« minden nyomát eltüntettük volna.”
Javában formálódott már moszkvai minta nyomán a magyar koncepciós per, amelyben helyet kapott volna az újév után lefogott ÁVH-főnök, Péter Gábor és munkatársai, Décsi Gyula, Princz Gyula. Raoul Wallenberg megölésének vádjával kívánták az eljárásba bevonni a hitközség korábbi vezetőit, Domonkos Miksát és Stöckler Lajost. Elhurcolták Benedek Lászlót, a zsidó kórház volt igazgatóját, a Joint korábbi hazai vezetőjét, a szűkebb pártvezetéshez tartozó tervhivatali elnök, Vas Zoltán rokonát. Sor került volna Vas Zoltánra is, ám őt kegyvesztettsége nyilvánvaló jeleként előbb Komlóra száműzték a szénbánya élére. Szerepet szántak a perben a Rádió szintén letartóztatott elnökének, Szirmai Istvánnak és az 1949 óta börtönben ülő Aczél Györgynek.
A hangulatot előkészítendő szőtte bele beszédébe a cionista-zsidó orvosügyet Hidas István miniszterelnök-helyettes a szovjet–magyar barátsági hónap február közepi megnyitóján az Operaházban. A beszéd ma is teljes terjedelmében előkereshető a korabeli Szabad Népből.
Hidas rendkívül terjengősen szónokolt, a Magyar Nemzet hasábjaiba (ellentétben az ekkor már a Pravda mintájára lepedőnyi méretet öltő Szabad Néppel) képtelenség volt betördelni minden mondatát. Ami ezután következett, ahhoz új összeesküvési ügyet lehetett volna köríteni, vagy akár hozzá lehetett volna csapni a már formálódóhoz. A lapszerkesztő Gyáros László, aki történetesen zsidó volt és kommunista, ráadásul „nem kellő ébersége” miatt helyezték az MTI-től a polgári csökevénynek számító Magyar Nemzethez, kénytelen-kelletlen hozzányúlt az anyaghoz. Pedig jól tudta: a „szent szövegekkel” (ahogy akkoriban az újságírók egymás közt emlegették) csínján kell bánni. Gyáros ráadásul a zsidókra vonatkozó részt törölte, ami akár még gyanúsabbá tehette volna a „szabotázst”.
„Az imperialista ellenség különböző rendű és rangú ügynökeinek, fasisztáknak, bűnös, népellenes papoknak, cionista bandáknak leleplezése a szabad országokban figyelmeztet arra, hogy milyen szakadatlanul, milyen álnokul, milyen sokféle módon folytatja aknamunkáját az ellenség.” A mondat mások társaságában hiányzott a Magyar Nemzetből. A pártközpontban azonban olvastak újságot, feltűnt nekik a csonkítás. Gyáros Lászlót egyelőre csupán szerkesztői posztjától fosztották meg.
Hogy mi történt volna a későbbiekben, nem tudni. Sztálin március 5-i halála azonban jelentős változást hozott. A Szovjetunióban már április elején elengedték a kiszemelt (és kivégzendő) vádlottakat; persze nem mindenkit. Magyarországon is hasonló történt: a zsidó vezetők jóval később szabadultak, Péter Gáborékat pedig egy másik koncepciós perben ítélték életfogytiglanra. Gyáros László pedig hamarosan újra szerkeszthetett.
