Kardcsörtetés, géprobbantás: Észak-Korea a szöuli játékok előtt is akciózott

Sokban hasonlít a mai helyzet a három évtizeddel ezelőttihez.

Tehát a helyzet feszült volta sokban hasonlított a mai szituációra, azzal a különbséggel, hogy az akkori Kimnek még nem volt atombombája. Könnyen kitörhetett volna az újabb koreai háború, de másként alakult. Az olimpia gond nélkül lezajlott, az általában héjának tartott Ronald Reagan elnök és diplomatái pedig alig egy évvel a merénylet (és pár hónappal az olimpia) után tárgyalásokat kezdtek Észak-Koreával Kínában, emlékszik vissza a The Atlantic. Hogyan sikerülhetett ez, és vajon megismételhető volna-e manapság is? De a még fontosabb kérdés: ki győzött az akkori, és ki áll nyerésre a mostani kardcsörtetésben?

Nem sokkal az 1987. novemberi merénylet után új elnöke lett Dél-Koreának, Ro Tevu, aki dacára katonai juntabeli múltjának, hajlandónak mutatkozott az északi nyitásra. Ebben partnerre talált Reaganben, hiszen az Egyesült Államok addigra belátta, hogy a koreai háború óta folytatott politikája – amely Észak elszigeteléséről és Dél teljes támogatásáról szólt – nem szolgálta a béke ügyét. Így hát az amerikai külügyminisztérium elkészítette a „szerény kezdeményezésnek” nevezett tervezetet, aminek újdonsága, hogy nem akarta a Koreai-félsziget minden baját egy csapásra megoldani, inkább apró bizalomjavító lépésekkel próbálta visszaterelni Északot a tárgyalások (és az értelem) útjára. Az amerikai javaslatok abban is eltértek a diplomáciában megszokott egyezkedések stílusától, hogy nem vártak különösebb válaszlépéseket Észak-Koreától. Nem kértek tőlük semmit azon túl, hogy ne zavarják meg az olimpiát. Ennek fejében viszont jelentős engedményeket kínáltak: nem hivatalos észak-koreai delegációk amerikai meghívását, az amerikaiak Észak-Koreába utazásának könnyítését és humanitárius célú termékek Észak-Koreának történő eladását. Miután Kim és rezsimje valóban tartózkodott attól, hogy mondjuk vérengzést rendezzen a megnyitóünnepségen, a legtöbb ígéretet az amerikaiak be is tartották.

Ízlés kérdése, hogy az amerikai hozzáállást egy embertelen diktatúra előtti meghódolásnak vagy okos diplomáciai stratégiának tartjuk-e. Mindenesetre a kezdeti, pozitívnak ítélt eredmények után az Egyesült Államok továbbment. Most már lépéseket vártak Észak-Koreától a korábbiaknál jelentősen nagyobb kedvezmények életbeléptetéséért. Kína közvetítésével azt kérték Kimtől, szüntesse be a terrorizmus állami támogatását, folytasson párbeszédet Déllel, ne démonizálja Amerikát az északi propaganda, engedje haza a koreai háború óta az országban raboskodó amerikai katonákat (illetve az elhunytak maradványait), és a demilitarizált övezetben hagyjon föl a felelőtlen erősködéssel. Mindezek után 1988 decemberében megindultak a közvetlen amerikai–észak-koreai tárgyalások Pekingben. A fókuszban – már akkor is – Phenjan atomfegyver-fejlesztési programja volt. A megbeszélések hat évig tartottak, közben többször látszott úgy, hogy egyik fél föláll a tárgyalóasztaltól, és háborút indít. 1991-ben ugyan Észak-Korea aláírt egy atomfegyver-mentesítési egyezményt Déllel, de amikor elkötelezettsége bizonyítékaként be kellett volna engednie a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség ellenőreit a létesítményeibe, ezt megtagadta. A legvészesebbnek 1993-ban tűnt a helyzet, amikor Észak-Korea kilépett az atomfegyverek elterjedését tiltó egyezményből. Végül mégis megegyezés született 1994. október 21-én, melynek értelmében Észak befagyasztja atomfegyverprogramját. Cserébe az Egyesült Államok és szövetségesei (Japán és Dél-Korea) gazdasági segítséget nyújtanak, az ingyenkőolajtól az élelmiszerig.

Ezt az egyezményt akkor szinte mindenki optimistán fogadta; azt várták tőle, hogy jelentősen csökkenti a Koreai-félsziget újbóli háborúba süllyedésének kockázatát. Persze 24 év távlatából könnyű okosnak lenni, de ma már látszik, hogy a megegyezés nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Pontosabban az amerikaiak és a déliek által kijelölt célok nem teljesültek. Az északiak törekvései ugyanis tökéletesen megvalósulni látszanak. Mindenféle nemzetközi nyomás ellenére mára de facto atomhatalommá váltak, az emberi jogok semmibevételén alapuló praktikáik jottányit sem változtak, a rezsim leváltására pedig békés esély nem mutatkozik.

A harminc évvel ezelőtti precedens megítélése emiatt igencsak ellentmondásos. Békepárti elemzők győzelemként értékelik, hogy 1988-tól a mai napig nem tört ki a szinte biztosan milliók életét kioltó háború. Emiatt a phjongcshangi téli olimpiát újabb, soha vissza nem térő esélyként látják a barátkozásra. A szkeptikusok viszont Kim Dzsongun aktuális köpönyegfordítását is csak a szokásos jó zsaru, rossz zsaru taktika újabb fejezetének tartják, amely a zsarolás, majd látszatengedmények folyamatos váltogatása útján a végtelenségig garantálhatja a rezsim túlélését. Lehet, hogy sokan beteg lelkűnek tartják a diktátort, aki kénye-kedve szerint végzi ki alattvalóit. De hogy Kim nem hülye, az biztos.