Kim Hjonhi ma 56 éves, visszavonultan él Dél-Korea egy meg nem nevezett városában. A titkolózásra jó oka van, az észak-koreai rezsim vélhetően azonnal megöletné, ha rátalálnának. Ő ugyanis északon született, apja diplomata volt, így Hjonhi a phenjani idegen nyelvi főiskolán tanulhatott japánul. Csakhamar beszervezte a titkosszolgálat, és a Japánból elrabolt „anyanyelvi tanártól”, Tagucsi Jekótól tanulhatta a nyelvet, illetve a magatartást, hogy később japánnak adhassa ki magát külföldön.
Élete bevetésére 1987-ben került sor. Vallomása szerint személyesen Kim Ir Szentől és fiától, Kim Dzsongiltől jött a parancs, hogy novemberben föl kell robbantani egy dél-koreai utasszállító repülőt, emlékszik vissza a volt terrorista a BBC-nek. Az volt a cél, hogy a merénylettel káoszt okozzanak a következő évi szöuli olimpiára készülő országban, ami a nő tartótisztje szerint hatalmasat lendített volna a forradalom ügyén.
Kim Hjonhi és egy idősebb társa így Bagdadba utazott, ahol felszálltak a koreai légitársaság 858-as, Szöulba tartó járatára. A pokolgépet rejtő bőröndöt az ülés fölötti csomagtartóba tették, majd Abu-Dzabiban kiszálltak. A gép néhány órával később a tenger felett fölrobbant, 115 ember halálát okozva. A két merénylő azonban láthatóan nem volt jeles konspirációból, mert Bahreinben pillanatok alatt rájuk találtak. Kim Hjonhi társa öngyilkos lett egy ciánkapszula segítségével, őt viszont elfogták, majd kiadták Szöulnak. Ott még az olimpia előtt, nagy sajtónyilvánosság mellett megkezdődött a büntetőeljárása, amely később halálos ítélettel zárult. Aztán mégis kegyelmet kapott.
Amikor 1981-ben Dél-Korea elnyerte az olimpiarendezés jogát, az évtizedeken keresztül katonai diktátorok által kormányzott ország nemzetközi hírének javulását várta az eseménytől. Ennek érdekében éveken keresztül tárgyaltak az északiakkal arról, hogy szálljanak be a rendezésbe. Ám azok a legkevésbé sem akarták, hogy a dél-koreai olimpia sikeres legyen, ezért végül a bojkott és a géprobbantáshoz hasonló terrorcselekmények mellett döntöttek (természetesen Phenjan azóta is tagad mindenféle kapcsolatot Kim Hjonhival és társával). Az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) nemrég titkosítás alól föloldott dokumentumai szerint az ügynökség aktívan készült az olimpia alatti észak-koreai merényletekre – jó okkal.
Tehát a helyzet feszült volta sokban hasonlított a mai szituációra, azzal a különbséggel, hogy az akkori Kimnek még nem volt atombombája. Könnyen kitörhetett volna az újabb koreai háború, de másként alakult. Az olimpia gond nélkül lezajlott, az általában héjának tartott Ronald Reagan elnök és diplomatái pedig alig egy évvel a merénylet (és pár hónappal az olimpia) után tárgyalásokat kezdtek Észak-Koreával Kínában, emlékszik vissza a The Atlantic. Hogyan sikerülhetett ez, és vajon megismételhető volna-e manapság is? De a még fontosabb kérdés: ki győzött az akkori, és ki áll nyerésre a mostani kardcsörtetésben?
Nem sokkal az 1987. novemberi merénylet után új elnöke lett Dél-Koreának, Ro Tevu, aki dacára katonai juntabeli múltjának, hajlandónak mutatkozott az északi nyitásra. Ebben partnerre talált Reaganben, hiszen az Egyesült Államok addigra belátta, hogy a koreai háború óta folytatott politikája – amely Észak elszigeteléséről és Dél teljes támogatásáról szólt – nem szolgálta a béke ügyét. Így hát az amerikai külügyminisztérium elkészítette a „szerény kezdeményezésnek” nevezett tervezetet, aminek újdonsága, hogy nem akarta a Koreai-félsziget minden baját egy csapásra megoldani, inkább apró bizalomjavító lépésekkel próbálta visszaterelni Északot a tárgyalások (és az értelem) útjára. Az amerikai javaslatok abban is eltértek a diplomáciában megszokott egyezkedések stílusától, hogy nem vártak különösebb válaszlépéseket Észak-Koreától. Nem kértek tőlük semmit azon túl, hogy ne zavarják meg az olimpiát. Ennek fejében viszont jelentős engedményeket kínáltak: nem hivatalos észak-koreai delegációk amerikai meghívását, az amerikaiak Észak-Koreába utazásának könnyítését és humanitárius célú termékek Észak-Koreának történő eladását. Miután Kim és rezsimje valóban tartózkodott attól, hogy mondjuk vérengzést rendezzen a megnyitóünnepségen, a legtöbb ígéretet az amerikaiak be is tartották.
Ízlés kérdése, hogy az amerikai hozzáállást egy embertelen diktatúra előtti meghódolásnak vagy okos diplomáciai stratégiának tartjuk-e. Mindenesetre a kezdeti, pozitívnak ítélt eredmények után az Egyesült Államok továbbment. Most már lépéseket vártak Észak-Koreától a korábbiaknál jelentősen nagyobb kedvezmények életbeléptetéséért. Kína közvetítésével azt kérték Kimtől, szüntesse be a terrorizmus állami támogatását, folytasson párbeszédet Déllel, ne démonizálja Amerikát az északi propaganda, engedje haza a koreai háború óta az országban raboskodó amerikai katonákat (illetve az elhunytak maradványait), és a demilitarizált övezetben hagyjon föl a felelőtlen erősködéssel. Mindezek után 1988 decemberében megindultak a közvetlen amerikai–észak-koreai tárgyalások Pekingben. A fókuszban – már akkor is – Phenjan atomfegyver-fejlesztési programja volt. A megbeszélések hat évig tartottak, közben többször látszott úgy, hogy egyik fél föláll a tárgyalóasztaltól, és háborút indít. 1991-ben ugyan Észak-Korea aláírt egy atomfegyver-mentesítési egyezményt Déllel, de amikor elkötelezettsége bizonyítékaként be kellett volna engednie a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség ellenőreit a létesítményeibe, ezt megtagadta. A legvészesebbnek 1993-ban tűnt a helyzet, amikor Észak-Korea kilépett az atomfegyverek elterjedését tiltó egyezményből. Végül mégis megegyezés született 1994. október 21-én, melynek értelmében Észak befagyasztja atomfegyverprogramját. Cserébe az Egyesült Államok és szövetségesei (Japán és Dél-Korea) gazdasági segítséget nyújtanak, az ingyenkőolajtól az élelmiszerig.
Ezt az egyezményt akkor szinte mindenki optimistán fogadta; azt várták tőle, hogy jelentősen csökkenti a Koreai-félsziget újbóli háborúba süllyedésének kockázatát. Persze 24 év távlatából könnyű okosnak lenni, de ma már látszik, hogy a megegyezés nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Pontosabban az amerikaiak és a déliek által kijelölt célok nem teljesültek. Az északiak törekvései ugyanis tökéletesen megvalósulni látszanak. Mindenféle nemzetközi nyomás ellenére mára de facto atomhatalommá váltak, az emberi jogok semmibevételén alapuló praktikáik jottányit sem változtak, a rezsim leváltására pedig békés esély nem mutatkozik.
A harminc évvel ezelőtti precedens megítélése emiatt igencsak ellentmondásos. Békepárti elemzők győzelemként értékelik, hogy 1988-tól a mai napig nem tört ki a szinte biztosan milliók életét kioltó háború. Emiatt a phjongcshangi téli olimpiát újabb, soha vissza nem térő esélyként látják a barátkozásra. A szkeptikusok viszont Kim Dzsongun aktuális köpönyegfordítását is csak a szokásos jó zsaru, rossz zsaru taktika újabb fejezetének tartják, amely a zsarolás, majd látszatengedmények folyamatos váltogatása útján a végtelenségig garantálhatja a rezsim túlélését. Lehet, hogy sokan beteg lelkűnek tartják a diktátort, aki kénye-kedve szerint végzi ki alattvalóit. De hogy Kim nem hülye, az biztos.
