Magyarázatok, mondák és mendemondák

Az összegyűjtött történetekben közös, hogy őseinknek minden esetben sikerül a mindenkori rossz orrára koppintani.

Tankönyvi definíció szerint a monda a népi irodalom része, és olyan történeteket jelöl, amelyekben valós események vagy személyek keverednek fiktív elemekkel. Bár a műfaji határokat nem lehet teljes pontossággal meghúzni, általában véve a mondát a mesétől a valósághoz való erőteljesebb ragaszkodás, a regétől pedig a mitikus lények és események viszonylagos hiánya különbözteti meg. A „monda” ugyanakkor műszó, a nyelvújítás korából származik, a „mendemonda” szóra vezethető vissza, ilyenformán pedig a magyar mondavilág azon sajátosságát is jelöli, miszerint mondák alatt nemcsak a nép ajkán született, valós alapú történeteket értjük, hanem az akár konkrét szerzőtől eredeztethető történelmi históriákat is. Tulajdonképpen a középkori magyar krónikák is ezt a vonalat erősítették, amikor Anonymustól Kézai Simonon és Kálti Márkon át Thuróczy Jánosig újra meg újra felmondták a magyar történeti hagyomány olyan jellegzetes epikus darabjait, mint a fehér ló mondája, a görög óriást legyőző Botondnak a Dávid és Góliátéra hajazó históriája, az első nagy nemzeti vereséget megtestesítő gyászmagyarok, az ostromhajókat meglékelő agyafúrt Búvár Kund, Szent László és a leányrabló kun, és még lehet sorolni. A folklór mellett a régi krónikák teremtették meg a kései magyar mondairodalom alapjait.

A „monda” szó keletkezése nagyjából egybeesik a magyar mondavilág ma ismert változatának megszületésével: azzal az időszakkal, amikor a nemzeti múlt föltérképezése a Habsburg Birodalomba tagozódott magyarság számára a megmaradás egyik kulcsa volt. A krónikákban megőrzött és a szájhagyományban is tovább élő történeteket irodalmi értelemben elsőként költők – mint például Vörösmarty és Arany – szólaltatták meg és örökítették tovább. A 19. század második felétől megjelentek a mondavilág prózai feldolgozását megcélzó vállalkozások is. Benedek Elek nagyszabású gyűjteményében még keveredtek a népi eredetű mesék és mondák, az ugyancsak erdélyi születésű Gaál Mózes viszont már konkrétan a magyar mondavilág alappilléreit, a hun–magyar eredettörténetet, illetve a honfoglalás és a kalandozás korának históriáit gyűjtötte kötetbe 1907-ben. Hasonlóan cselekedett fél évszázaddal később Komjáthy István, aki valóságos regényt, avagy a finn Kalevalához hasonlatos, csak éppen prózában megírt „őseposzt” állított össze ezekből a magyar őstörténetet irodalmi igénnyel elbeszélő históriákból (érdemes megfigyelni a Mondák könyve első kiadásának dátumát: 1955). Mások ugyanakkor – Kőváry László, Orbán Balázs, Szombathy Viktor vagy Lipták Gábor – egy-egy táj mondáit gyűjtötték össze. A magyar mondakör legutóbbi irodalmi feldolgozása pedig Lázár Ervin tollából született meg, már ebben az évezredben.

A legújabb generációknak a magyar mondákról elsőként Lengyel Dénes könyvei jutnak eszükbe. Talán nem annyira közismert, hogy a két legnépszerűbb és több kiadást megért kötet (Régi magyar mondák, 1972; Magyar mondák a török világból és a kuruc korból, 1975) mellett a sorozatnak van két további darabja is (Kossuth Lajos öröksége, 1977; Új élet hajnalán, 1979), amelyek egészen a Tanácsköztársaságig bezáróan gyűjtik össze és beszélik el a magyar történelem válogatott históriáit.

Lengyel Dénes (Benedek Elek unokája) a korábbiaknál tágabban értelmezte a monda jelentését. Az alapokat továbbra is a folklórból merítette, mégpedig oly módon – mint azt a harmadik kötet zárszavában is írja –, hogy megőrizte a monda népmesei kellékeit: a történetekben a jó és a rossz csap össze, ahol a jó a magyarokat (vagy éppenséggel az elnyomói ellen harcoló magyar népet) jelenti. Mindig lehet tudni, hogy kinek van igaza, és ki küzd jó ügyért, és bár történelmünket ismerve a harc nem mindig volt győzedelmes, az elnyomás és a vereségek korszakaiban is, ha olykor csak villanásnyi időre, de azért sikerült a magyaroknak nemegyszer a mondabéli rossz orrára koppintani – legalábbis ez Lengyel gigantikus gyűjteményének egyik tanulsága. Az ő összeállításába ugyanakkor a népi és a krónikás források mellett emlékiratokból, levelekből, anekdotákból és történeti munkákból eredeztethető históriák is bekerültek, egységes nyelvezettel és szerkezetben összegyúrva. A rendszerváltás után sokáig csak az első két kötetet adták ki újra meg újra, aminek talán az az egyik lehetséges magyarázata, hogy az utolsó kettő, de leginkább a legutolsó könyv egyes szövegeinek – mondáinak – ma már más olvasatuk van, mint első megjelenésükkor, majdnem négy évtizeddel ezelőtt. A harmadik kötet nemrég napvilágot látott megint, és a hírek szerint érkezik a negyedik is. A tetralógiával Lengyel Dénes egyedülálló vállalkozás keretében alkotta meg a magyar történelem ezer évének kisprózákban elbeszélt lenyomatát, és a monda értelmezésének kitágításával egészen egyedi epikai műfajt teremtett.