Mi vezette a békepapokat, amikor dicstelen szerepüket eljátszották?

Hatvan éve közösítette ki a Zsinati Kongregáció Beresztóczy Miklóst, Horváth Richárdot és Máté Jánost.

Három magyar katolikus papot közösített ki a Zsinati Kongregáció – adta hírül a szenzációt hatvan évvel ezelőtt a világsajtó. A hazai újságok mélyen hallgattak az ügyről, az Új Ember sem számolhatott be róla. A magyar polgárok legfeljebb a Szabad Európa Rádióból vagy valamelyik másik nyugati állomás műsorából értesülhettek a példátlan esetről.

Az exkommunikációnak „áldozatul eső” Beresztóczy Miklósnak, Horváth Richárdnak és Máté Jánosnak azt rótta fel a Vatikán, hogy a több mint fél évvel korábban kiadott „egyházi tilalom ellenére folytatták politikai működésüket. Nevezettek nem bírhatnak semmiféle egyházi hivatalt és javadalmat, szentségeket nem szolgáltathatnak ki, nem járulhatnak szentségekhez, sőt hirtelen halál esetén egyházi temetésben sem részesíthetők” – foglalta össze a döntés lényegét a Rómában megjelenő folyóirat, a Katolikus Szemle.

A gúnynevükön csak békefejedelmekként vagy békészként emlegetett országgyűlési képviselő papok szimbólumai voltak a klérus hatalomhoz igazodó, a kommunista állammal mindenáron együttműködést kereső részének. Ők irányították az 1950 nyarán, a szerzetesrendek felszámolásának, a szerzetesek internálásának napjaiban alakult békepapi mozgalmat, amit az ötvenhatos forradalom idején a szabadlábra került Mindszenty hercegprímás gyors és radikális intézkedésekkel számolt fel. Ezek egy része még a budai prímási palotában keletkezett, a november 4-ei második szovjet invázió után pedig az amerikai követségről juttatta ki utasításait. November 5-én felfüggesztette papi hivatása gyakorlásától Beresztóczy Miklóst, további 11 békepapot pedig eltávolított Budapestről. A döntéseket Szabó Imre segédpüspök, budapesti helynök személyesen továbbította az érintetteknek, amiért utóbb nagy árat fizetett: az újjászerveződő kommunista hatalom „ellenforradalmi tevékenység” miatt internáltatta.

A prímással egy időben lépett a Vatikán is. Egyrészt 10 helynököt és 11 irodaigazgatót váltott le tisztségéből, mert pozíciójukba erős állami nyomásra kerültek. Egyúttal kiközösítéssel fenyegette meg azokat, akik ilyen pozíciót állami segítséggel elfoglalnak, külön említve a „törvényes egyházi hatóságok ellen működő” volt ciszterci békepapot, Horváth Richárdot. A kommunista vezetés meghosszabbított karja, az Állami Egyházügyi Hivatal (amelyet 1956 decemberében megtévesztő manőverként megszüntettek, majd ideiglenesen a Művelődési Minisztérium alá rendelve nyomban újjászerveztek) természetesen nem ismerte el az új diszpozíciókat (a katolikus szóhasználatban így nevezik – magyarosan ejtve – egy-egy pap más állomáshelyre való áthelyezését).

A következő hónapokban a magyar püspöki kar – amelyet Mindszenty József távollétében a rangidős, a börtönből ötévnyi fogság után 1956-ban szabadult Grősz József kalocsai érsek vezetett – két tűz közé került. Meggyőződése szerint a Vatikán útmutatását követte volna, ám ezt a merevebbé váló, egyre inkább a Rákosi-rendszer viszonyait idéző körülmények között nem tudta, de nem is merte megtenni. Sajátos csellel próbálták kivédeni az egyházat korábban végzetesen megosztó békepapi mozgalom újjáélesztését akaró, egyre erőszakosabb állami igényt is. A püspöki kar 1957 tavaszán maga alapított testületet Opus Pacis (A béke műve) néven, így kívánva ellenőrzése alá vonni minden leendő „békemozgalmi” törekvést. A lépéssel sem a kommunista hatalom, sem a Szentszék nem volt elégedett, az előbbi reakciós aknamunkával, az utóbbi túlzott engedékenységgel vádolta a magyar egyházvezetést.

A bomba nyáron robbant. A Szentszék július 16-án dekrétumot küldött Grősz Józsefnek, amelyben „az egyházi személyeket a fenti országban minden politikai tevékenységtől büntetés terhe mellett eltiltja”. A vonakodók, az engedelmességet megtagadók pedig „magával a tettel ipso facto, a Szentszéknek különleges módon fenntartott kiközösítésbe esnek”. Az érintetteknek a kihirdetéstől számított egy hónapon belül le kellett mondaniuk az állam bizalmából viselt tisztségükről. Mindez egyértelműen a három papképviselőre, Beresztóczyra, Horváthra és Máthé Jánosra vonatkozott.

Székely Tibor egyháztörténész kutatásaiból tudjuk, hogy jellemző módon a dekrétumról előbb értesült a Belügyminisztérium, mint a címzett kalocsai érsek. Sőt: a BM-ben nemcsak felbontották a hivatalos üzenetet, hanem meg is tiltották a továbbítását Grősznek.

A vatikáni intézkedés ellensúlyozására augusztus elején az Egyházügyi Hivatal nyolcnapos határidőt szabva ultimátumot adott az esztergomi főegyházmegyét Szabó Imre lefogása óta irányító Endrey Mihály püspöknek, pontosan előírva, hogy a vezető békepapokat milyen beosztásba kell helyeznie. Endrey kitérő választ adott, ám miután szeptember 6-án a dekrétumot a Vatikán hivatalos lapjában, az Acta Apostolicae Sedisben is kihirdették, „megmakacsolta magát”. Októberben pedig, szembemenve a diktatúra elvárásával, hivatalos levélben mentette fel lelkipásztori beosztásuk alól Beresztóczyékat. (Hogy az állambiztonság milyen mértékben vonta titkos ellenőrzése alá a katolikus egyházvezetést – az akkori püspökkari konferenciák lefolyásáról is a lehallgatási jegyzőkönyvekből tudunk –, azt pontosan mutatja a Székely Tibor által feltárt adat: az ajánlott levelek feladóinak biztonsági okokból ismeretlen magánszemélyeket tüntetett fel a püspök. A levelek eredeti példánya mégis megtalálható az Egyházügyi Hivatal archívumában. Nem kizárt, hogy a címzett békepapok továbbították ezeket az „illetékeseknek”.)

A katolikus egyház pozíciói 1957 folyamán jelentősen gyengültek: Badalik Bertalan veszprémi püspököt internálták, az egyházmegye vezetését a titkosrendőrség ügynöke, Klempa Sándor kanonok vette át. Klempa és az időközben Kékes fedőnéven beszervezett, az egri egyházmegyét képviselő Brezanóczy Pál jóvoltából immár a legbizalmasabb körben is jelen volt az állambiztonság, akár mint sugalmazó, akár mint az információkat begyűjtő szervezet.

Róma érthető módon ragaszkodott a korábban elrendelt szankciókhoz. Az engedelmességet megtagadó, a parlamenti mandátumáról le nem mondó három pap kiközösítése 1958 februárjában valósult meg. Az érintettek különbözőképpen reagáltak a súlyos döntésre. Máthé János visszaadta képviselői helyét, Beresztóczy a Parlament tagja maradt, ám a dekrétum következményeit is viselte: nehéz szívvel, de tartózkodott a papi feladatoktól, a szentségekhez sem járult, „csak” a Fő utcai Szent Ferenc sebei templom igazgatói posztját őrizte meg. Horváth Richárd ellenben – a római Katolikus Szemle tudósításában ezt olvashatjuk – zavartalanul végezte tovább a papi feladatokat. Az újjászerveződő katolikus békemozgalomban az egyházból kiközösített Beresztóczy és Horváth természetesen továbbra is vezető szerepet játszott, sőt 1958 áprilisában ökumenikus egyházi küldöttséggel (amelynek tagja volt többek között a katolikus egyházvezetésben a megegyezést leginkább kereső Hamvas Endre csanádi püspök) a forradalmat alig másfél évvel korábban leverő Szovjetunióba látogattak, élményeikről pedig lelkes nyilatkozatokban számoltak be.

A hazai egyházi vezetés végleges megtörésétől már csak néhány lépés választotta el Kádárékat. 1958 szeptemberében Endrey püspököt lemondatták az esztergomi egyházmegye vezetéséről, majd rövidesen kényszerlakhelyre költöztették. A feladatát átvevő Schwarz-Eggenhofer Artúr némi nyomás után beleegyezett, hogy a vatikáni dekrétummal szembemenve a két exkommunikált békepap a közeledő választásokon újból mandátumot vállaljon.

Egy meghökkentő fejleményre viszont kevesen számítottak. Alig másfél évtized elteltével, 1971-ben a Szentszék pragmatikus okokból, a szocialista országokkal az együttműködést kereső Ostpolitik jegyében, a magyar állam közbenjárását is figyelembe véve feloldotta a kiközösítést. Kevésbé finoman fogalmazva azt mondhatnánk, hogy az „üldöző” oldalára állt, a korábbi elveket sutba dobva visszavonulót fújt. Pontosan jellemzik a döntés nyomán született elkeseredést az emigrációban élő egyháztörténész, Adriányi Gábor sorai: „A Vatikán tolerálta a békepapok bomlasztó tevékenységét és kifogásolható életvitelét. 1971-ben pedig felmentette a név szerint kiközösített papokat anélkül, hogy a kiközösítés okától, a politikai szerepvállalástól megváltak volna és – előírás szerint – bűnbánatot tartottak volna.”

Az összkép persze bonyolultabb. Ha manapság (joggal) el is marasztalja az egyház az egykori, az állami pórázon vezetett békepapi mozgalmat, nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, mi vezette az exkommunikált, majd visszafogadott „békefejedelmeket”. Nem felmenteni akarjuk őket vétkeik alól (erre nem is lennénk jogosultak), de legalább kísérletet tehetünk a megértésükre, mi motiválta őket, amikor dicstelen szerepüket eljátszották, vállalva érte a legnagyobb egyházi büntetést is.

Kevéssé ismert, de sok mindent megmagyarázó tény, hogy a korábban prímás titkárként is működő Beresztóczy Miklóst 1948 végén, szinte Mindszenty Józseffel együtt tartóztatta le az Államvédelmi Hatóság. A perből azonban kimaradt, mivel a fizikai megpróbáltatások hatására hajlandó volt a kommunistákkal való együttműködést választó papok élére állni. Ebből utóbb Beresztóczy sem csinált különösebb titkot. Khirer Vilmos plébános idézte fel a nevezetes találkozót, amikor 1971-ben, a kiközösítés visszavonása után felkeresték az akkor a parlament alelnökeként dolgozó kanonokot. Beresztóczy megrendülve ennyit mondott: „Újra misézhetek, feloldott a Szentatya a kiközösítésből. Boldogabb vagyok, mint első misém előtt. Tudjátok, megérdemeltem, de hálás vagyok. Úgy érzem, senkinek sem ártottam, akin lehetett, segítettem. De nem tudtam nemet mondani, amikor ideültettek. Gyenge voltam. Amikor börtönben voltam és ütlegeltek, majd gyalulatlan deszkán, levetkőztetve ide-oda húzogattak, kínomban mindent aláírtam. Ez volt az én nagy bűnöm. Idekerültem, kiközösítésbe estem, de higgyétek el, minden vasárnap ott ültem a Karmelita Templomban. Sírtam, hogy nem mehetek áldozni, és imádkoztam.”

Horváth Richárdról, aki ciszterci szerzetesként indult el pályáján, és 1950-ben tette le a rendi ruhát, majd ment el egyházmegyés papnak, egyik börtönt szenvedett paptársa, Halász Piusz ciszterci atya így emlékezett meg: „Keleti magyar volt sok igazságérzettel s ugyanannyi gyűlölettel. Vörös haja és durva vonásai miatt talán szereplési vággyal is kompenzálta magát. [ ] Budai gimnáziumunkba került tanárnak, de a diákok nem érdekelték. Egész héten bezárkózott, s a vasárnapi prédikációkra készült, melyeket a Testnevelési Főiskola hallgatóinak mondott. Stílusgyakorlatok voltak ezek, humanista szemlélettel, az Evangéliumhoz nem volt sok közük.”

Latinovits Zoltán pedig, akinek osztályfőnöke volt a budai ciszterci gimnáziumban, „a maga indulatos modorán megvetéssel emlékezett rá”. A békepapi munkának, vele a kiközösítésnek adódott egy számára másik kellemetlensége is, írja Halász Piusz. Előfordult, hogy benyitottak a gyóntatószékébe, ám „mikor észrevették, hogy ő ül benne, méltatlankodva visszaléptek, miséjéről tüntetően kivonultak.” Horváth Richárd ugyanakkor pozíciójából adódóan közbenjárhatott Piusz atyáért a hatóságnál: börtönbüntetésének várható súlyosbítása valószínűleg ezért maradt el.

A pesti ferences templom igazgatójaként, a biztonságos hátország megteremtésével, azzal, hogy igyekezett a legkiválóbb papokat „megszerezni” közösségének, közreműködött a helyi hitélet felélénkülésében. Kozma Imre irgalmas rendi szerzetes 1968 és 1977 között dolgozott káplánként mellette. „Nagy félelmek között mentem oda – idézte fel aranymiséjén papi pályájának kezdetét. – Kifejeztem, hogy én nem óhajtok ebbe a mozgalomba bekapcsolódni. A száz hónap alatt egyetlenegyszer sem hozta elő a témát, és soha semmi konfliktusom nem volt vele.”

Beresztóczy 1973-ban, Horváth Richárd 1980-ban hunyt el. A békepapi mozgalom, amely, mint Gárdonyi Máté plébános, egyetemi tanár hangsúlyozza, komolyabb teológiai tartalmat „szemben a jóval sokrétűbb protestáns törekvésekkel (szolgálat, két ítélet, Isten „döntése”, keskeny út)” sohasem hordozott, a nyolcvanas évek elejére kifulladt. Csak a tehetetlenségi erő és persze a rendszer közreműködése tartotta fenn 1989-es feloszlatásáig.