„Elfogyott a tüzelőnk, mindenki előre, megyünk fát vágni” – adta ki diákjainak a parancsot Anton Szemjonovics. A Gorkij-telep jórészt bűnöző fiatalkorúakból verbuvált lakói nemcsak ellenálltak a felszólításnak, hanem mint rendesen, kigúnyolták a pedagógusokat az éles eszű főkolompos, Zadorov vezetésével. „Majd a tanárok felvágják a fát, hiszen nem akarnak fázni. Minek kellünk mi ehhez?” – vetette oda bicskanyitogató kamaszcinizmussal a fiú. Makarenkónak érthető módon ekkor „durrant el az agya”. Odalépett Zadorovhoz, és egy hatalmas pofont kent le neki. A főkolompos hirtelen megjuhászodott, elindult fát vágni, társait is erre biztatta. Állítólag még kezet is nyújtott a pedagógusnak.
Hogy ez a bizonyos pofon, amihez később a „makarenkói” állandó jelzőt illesztették, ilyen hatalmas történelmi karriert fut be (elszakadva a konkrét esettől, igazolandó, hogy Makarenko a szükséges mértékű testi fenyítés híve lett volna), a különleges telep lakói közül nyilván a legvadabb álmában sem gondolta senki. Kevéssé ismert a másik eset: a növendékek körében elterjedt (vagy inkább korábbi tapasztalataik alapján feléledt) az antiszemitizmus. Nemcsak szóban, de tettlegesen is bántalmazta, terrorizálta a többség a zsidó származásúakat.
A terror a telepen eleinte egyébként sem volt ritka. A táboron belüli bűnözés a szervezett lopássorozatokon át a nemi erőszakig a kezdetekben megakadályozhatatlannak tűnt, bármit is próbáltak ellene tenni a tanárok. Ráadásul az ellátási nehézségek, a rendre beköszöntő éhezés is gerjesztette az anarchiát, a terrort.
Amikor Makarenko megpróbálta kideríteni, kik zaklatták a zsidó származású kisgyerekeket, azok eleinte a bosszútól tartva hallgattak. Végül mégis lelepleződtek a vétkesek; a szabályos dührohamot kapó, a rendőrséget az ügybe bevonni nem kívánó Makarenko az asztalán fekvő írógépet megragadta, és hozzávágta a bandavezérhez (akit egyébként nem talált el), majd székkel támadt felé. Megütni nem tudta, ugyanis a többiek lefogták. (Reakciója érthető, ha napjainkban talán komikusnak tűnik is. A gyerekekkel való foglalkozás sokszor emberfeletti munka, hatalmas energiák mozgósításával lehet csupán bármiféle eredményt elérni, különösen olyan rendkívül nehéz körülmények között, amelyekkel a Gorkij-telep nevelői voltak kénytelenek nap nap után megküzdeni.)
A két esetet Makarenko utólag egyébként pedagógusi pályájának mélypontjaként értékelte. Hibás tanári lépésnek, ám a Zadorov arcán csattanó pofonról azt is megállapítja az általa írt nagyszabású Pedagógiai hőskölteményben, hogy az „nem elfogadható módon” sikert hozó őszinte emberi megnyilvánulás volt. Nemeh Diana pedagógus-kutató értelmezése szerint a korábban csavargó diákbűnözők szemében „az őszinte emberi reakció épp attól vált hatásossá, hogy ritkán tekintették őket embernek. Az indulatokat elszabadító őszinte reakció pillanatát, ami sorsfordító változást hozhat a gyerek életébe, ráhatásnak nevezi Makarenko. Itt nem módszerről van szó, hanem két ember személyes kapcsolatáról, ahol egyik sem kezeli a másikat adatként, érdektelen vagy értéktelen példánynak.” A hirtelen ráhatás módszere azonban Makarenkónál sem testi fenyítést jelentett elsősorban, sokkal inkább lelki, szellemi meghökkentést, váratlan szembesítést. Olykor pedig a növendéket váratlanul érő, bizalmat feltételező engedékenységet, „tanári nagyvonalúságot”.
Az elcsattant pofon mögött tehát ezt is meg kell látnunk Makarenko esetében, akár azt az emberfeletti munkát, amit előbb a Gorkij, majd a (sokkal rosszabbul hangzó) Dzserzsinszkij-telepen végzett.
Az éppen százharminc éve, 1888. március 13-án, a mai Ukrajna területén született Makarenko még a számtalan gyereket és kamaszt csavargásra és bűnözésre kényszerítő polgárháború idején, 1920-ban szervezte meg a Gorkijról elnevezett első telepét, amelyet szándéka szerint idővel sikerült többé-kevésbé működő önigazgató kollektívává fejleszteni. Makarenko fegyelmező, egyben ösztönző mondása, a „követelek tőled, mert tisztellek” szolgált a vagyonközösségben élő minitársadalom alapjául. A fiatalok kezébe felelősséget adtak: választott vezetőik a tanárokkal közösen alkották a kommuna parancsnoki tanácsát, amelyben Anton Szemjonovics vétójoggal bírt. Később egyre nagyobb hatalomra tett szert az egész közösséget átfogó közgyűlés, amely a legfontosabb ügyekben (az élelem beszerzése, a telep működtetése, a renitensek felelősségre vonása) döntött. A legszigorúbb büntetésnek a kommunából való kizárás számított. A kizárt tagot mindaddig „nemlétezőnek” tekintették, amíg az illető „be nem látta tévedését”.
A kétségkívül tiszteletre méltó, ám mai szemmel az egyént a közösség akaratának túlságosan kiszolgáltató kommunisztikus kísérlet, már ha egyáltalán nagy ritkán szóba kerül, többnyire idegenkedést, mi több, viszolygást vált ki a témát tárgyalókból. Ennek elsődleges oka feltehetően az, hogy a makarenkói minta alapján, arra hivatkozva, ám azt eltorzítva idővel egyre több fiataloknak létrehozott munkatelep működött a Szovjetunióban. A harmincas évektől közel ötven ilyen tábort alakítottak, ahol a büntetésre, a „szocialista termelőmunkára” (vagyis a fiatalkorú munkaerő kizsigerelésére) helyezték elsősorban a hangsúlyt. Farkastörvények uralkodtak; ahogy évekkel ezelőtt a Magyar Szemlében Gereben Ágnes írta: „A gyermek- és fiatalkorúakkal szemben jogi köntösbe burkolt vagy anélkül foganatosított megtorlások a Szovjetunióban nagyságrenddel nagyobb rétegeket érintettek, mint az 1917 és 1991 között börtönbe, lágerbe, munkakolóniába, gyermekotthonba kényszerített fiúk és lányok összlétszáma volt. Szociológiai szempontból e 74 esztendő alatt rendkívül tarka képet mutat a korszak fiatalkorú áldozatainak összetétele.” A szüleiket, otthonukat elvesztőkből köztörvényes bűnözővé válók, az utcán, kéregetésből és kisebb lopásokból magukat fenntartó árvák, a politikai foglyok gyermekei, a rendszerellenes tetteket elkövető fiatalok élete a lágerben hamar tönkrement. Sokszor prostituálódtak, vagy fogva tartóik erőszakának estek áldozatul.
