Gazdag Gyula 1971-ben forgatott korszakos filmjében, A sípoló macskakőben álmélkodva nézik a magyar diákok a francia srác fura szuvenírját. A barikádok emlékére lehetett ilyet kapni – fedi fel a különös műanyag termék értelmét a nyugati látogató. Amellett, hogy apró fricskaként is értelmezhetjük ezt, hiszen az itthon tort ülő bumfordi bágyadtság ellen a nyári építőtáborban tétova bájjal lázadozó kamaszok tulajdonképpen a mindent – eszméket, eseményeket, ideákat – beárazó kapitalizmus arcát láthatják felvillanni egy pillanatra, a jelenet azt is megmutatja, milyen korlátozottan érvényesült nálunk a forrongó 1968-as év lendülete és hatása. „Nem akarok fenyegetőzni, de a mi utcánkban kockakő van” – mondja ezután a Xantus János játszotta egyik szereplő.
Ám ezek a kockakövek nem repültek el Magyarországon a filmet követő évtizedek során, és nem repültek 1968-ban sem. Ez a többszörösen jelentéses év a huszadik századból a magyar kollektív emlékezetben az új gazdasági mechanizmus meghirdetése mellett leginkább a Csehszlovákia katonai lerohanásában játszott dicstelen közreműködésünkkel fonódhatna össze, ha nem fedné félig-meddig jótékony amnézia az eseményt. Akadt azonban olyan ország a béketáboron belül, ahol ötven éve nagyon is erőteljes politikai felfordulással kellett szembenéznie a kommunista hatalomnak. Az akkori események több szempontból is tanulságosnak bizonyultak, és tragikus hatással voltak a holokausztot túlélő, végzetesen megfogyatkozott számú lengyel zsidóság sorsára is. De mielőtt minderről szót ejtenénk, érdemes egy kicsit visszamenni az időben.
Egészen 1956-ig. Ez esetben nem kell különösebb magyarázatot fűzni az évszám magyar vonatkozásaihoz, ugyanakkor a dátum Lengyelországban is vízválasztónak bizonyult, még ha nem is vonult be a világtörténelembe, ellentétben a mi forradalmunkkal. A helyi kommunista hatalom politikájában átmeneti enyhülést eredményező 1956-os fordulat kibontakozását több tényező alakította. Sztálin 1953-ban bekövetkező halála után megváltozott a politikai széljárás a Szovjetunióban. 1956 márciusában rejtélyes körülmények között elhunyt Moszkvában Bolesław Bierut, a Lengyel Népköztársaság első embere, aki azért érkezett az orosz fővárosba, hogy részt vegyen a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) huszadik kongresszusán. Itt hangzott el Nyikita Szergejevics Hruscsov híres beszéde, melyben élesen szembefordult Sztálin politikájával, főleg a személyi kultuszt ítélve el. A lengyel pártfőtitkár halála hazájában is lezárta a sztálinizmus korszakát.
Ötvenhat októberében – először a Lengyel Népköztársaság történetében – általános sztrájkot hirdettek a munkások. A Poznańban zajló demonstrációt a karhatalom erőszak és vér árán verte le, a sérültek és a halottak számát nagyjából hatvanra becsülik a történészek. Ilyen körülmények után került hatalomra Władysław Gomułka. Az új első titkár kezdeti kijelentései reménykeltőek voltak, és azt az ígéretet hordozták, hogy enyhül a rendszer szorítása. A Lengyel Egyesült Munkáspárt hetedik kongresszusán a cenzúra mérséklése mellett amnesztiát ígért a politikai foglyoknak, valamint megelőlegezte a viszony megjavítását az egyházzal. Ám ezek az ígéretek üres szavaknak bizonyultak, taktikai okokból hangzottak el, és csupán a társadalomban felgyülemlett feszültség gyors levezetését szolgálták.
Gomułka – akire mai napig, még jobboldali körökben is, sokan egyfajta nemzeti kommunistaként hivatkoznak hazájában – gyorsan ellentámadásba lendült, ellenfeleit revizionistának bélyegezve. Haladó szellemiségű lapokat záratott be, erősítette a karhatalmat, szigorított a cenzúrán, ugyanúgy megmaradt a hatalom egyházellenessége, az értelmiségieket pedig nagy fokú ellenszenvvel kezelték. A visszarendeződésnek kedvezett az arab országok és Izrael között 1967-ben kitört hatnapos háború kapcsán kialakított szovjet álláspont érvényesítése. Lengyelország, hasonlóan a nagy testvér befolyása alatt álló többi országhoz, Izraellel szemben foglalt állást. Ezzel összefüggésben, a zsidó imperializmus kritikájába csomagolva, egyre nőtt a zsidóellenesség a párt, a hadsereg és a rendőrség soraiban.
A szakszervezetek 1967. június 19-én megrendezett hatodik kongresszusán Gomułka beszédet tartott, amelyben a cionisták ötödik hadoszlopát emlegette. A beszéd a párt keményvonalas, nacionalista vonulata számára is zöld jelzésül szolgált, amelynek tagjai Mieczysław Moczar belügyminiszter személye körül csoportosultak. Moczar és társai erős anticionista kirohanásokra ragadtatták magukat, a zsidó származású funkcionáriusokat normaszegéssel vádolták, a hadsereg zsidó gyökerű vagy Izrael mellett állást foglaló tagjait pedig nagyszabású tisztogatás keretében sorra eltávolították. A tisztogatás nem állt meg a rendvédelmi szerveknél, érintette az iskolákat és az egyetemeket is, számos zsidó származású oktató állását vesztette. Ám mindez nemcsak a politika felsőbb szintjén éreztette hatását, a munkásság és a lakosság körében is erősödött az antiszemitizmus.
A hatvannyolcas vihar (így is emlegetik az eseményeket a lengyelek) közvetlen kiváltó oka a diákok január 30-i tüntetése volt Varsóban, a nagy nemzeti romantikus költő, Adam Mickiewicz szobránál. Válasz volt ez arra a cenzori döntésre, amellyel a hatalom korlátozni igyekezett – a sorok között megbúvó orosz- és szovjetellenes áthallásoktól tartva – a Kazimierz Dejmek rendezte Ősök (Dziady) című darab (Mickiewicz drámai költeménye) előadásait a nemzeti színházban. Ritkították az előadások számát, és limitálták a jegyeladást is. A kommunisták félelme nem volt alaptalan, hiszen a javarészt diákokból álló közönség számtalanszor szakította meg tapsával az előadást egy-egy olyan résznél, amely a hatalom, az elnyomás vagy az orosz–lengyel viszony kérdését érintette.
Az utolsó előadást január 30-ára hirdették meg. A végén a hallgatóság skandálni kezdett: „Függetlenséget cenzúra nélkül! Cenzúra nélküli kultúrát!” Ezután úgy nagyjából háromszázan átvonultak a Mickiewicz-szoborhoz. Ekkor már transzparensek is voltak náluk, amelyeken további előadások megtartását követelték. A milícia közbelépése után harmincöt tiltakozót tartóztattak le, közülük kilencet a kollégium fegyelmi bizottsága elé állítottak. A Varsói Egyetem két diákját az oktatási miniszter javaslatára eltávolították az oktatási intézményből, amiért kapcsolatot tartottak a francia médiával. Egyikük Adam Michnik volt, akit később több év börtönre ítéltek, és aki egészen a rendszerváltásig a demokratikus ellenzék egyik vezéralakja volt, majd az egyik legnagyobb lengyel médiavállalkozás első embereként játszott és játszik meghatározó – és ellentmondásos – szerepet mindmáig a lengyel közéletben.
A történtek a nemzetközi sajtó figyelmét is felkeltették. Írt róla többek között a The New York Times, a The Washington Post, és a Szabad Európa Rádió is foglalkozott vele. A párt két, renitens és kritikus véleménye miatt kizárt tagja, Karol Modzelewski és Jacek Kuroń – a későbbi demokratikus ellenzék egyik legfontosabb figurája és meghatározó szellemi kútfője – kiáltványt fogalmazott meg, amelyben petíciót sürgettek az ügyben. Varsóban és Wrocławban a diákok csoportokat szerveztek abból a célból, hogy a hatalom célkeresztjébe került társaikra kiszabott pénzbüntetés összegét közösen előteremtsék, és aláírást gyűjtsenek a kormánynak címzett követeléseikhez a kultúra szabaddá tételéről és az elhíresült előadás ismételt színpadra állításáról. A kezdeményezéshez írók is csatlakoztak. A petíciót körülbelül négyezren írták alá.
A mozgalom vezetősége úgy döntött, hogy az eltávolított diákok védelmében megmozdulást szervez. Ez március 8-án délben meg is történt. A hatalom annak érdekében, hogy útját állja a szerveződésnek, már kora reggel letartóztatásokat foganatosított. Ennek ellenére a demonstrálók összegyűltek. Dacára a résztvevők békés magatartásának, a rezsim ökle, vagyis a magyar munkásőrséghez sok tekintetben hasonló ZOMO támadást indított ellenük. Másnap szolidaritásból a varsói műszaki egyetem hallgatói kezdtek tiltakozó akcióba. Az ekkor kitörő összecsapásokban 1335 egyenruhás és közel ezerfőnyi civil karhatalmista vett részt. A rá következő napon a hatalom többek között már könnygázt is bevetett az utcára vonuló fiatalokkal szemben. A tiltakozás átterjedt több egyetemi városra is, sőt olyan településeken is akadtak támogatók, ahol nem volt felsőoktatási intézmény, a tömeg pedig sok helyütt antikommunista jelszavakat is skandált. A legtöbb demonstráló, nagyjából húszezer ember március 15-én Gdańskban vonult az utcára.
Ezen a ponton érkezünk el két fontos momentumhoz. Az egyik az ellenzéki erők ideiglenes kudarca. Hiába volt ugyanis lelkes és helyenként számos a tiltakozó tömeg, hiába terjedt ki a mozgalom a fővároson kívülre, a kommunista hatalmat nem fenyegette valós veszély. A munkásság nem csatlakozott a demonstrációkhoz, sőt a párt szervezésében még támogató felvonulások is jelezték, hogy a proletariátus bizalmát továbbra is bírja a vezetés. A propaganda közben azt harsogta, hogy politikai hazardírozók hőbörgéséről van csupán szó. A szervezett munkásgyűléseken leggyakrabban elhangzó jelszavak ezek voltak: „Írók, vissza a tollhoz, diákok a tudományhoz!” Vagy: „Cionisták, vissza Sionba!” Mindez annak fényében is érdekes, hogy alig pár év elteltével, amikor a romló életkörülmények miatt előbb 1971-ben, majd 1976-ban is sztrájkba kezdenek a munkások, megtörténik a közeledés, és a lengyelországi demokratikus ellenzék működését – különösen igaz ez a Szolidaritás tevékenységével fémjelzett nyolcvanas évekre – már a munkásság–értelmiség–egyház hármas fogata határozza meg.
További következmény volt, hogy a kormány által korábban is felkorbácsolt antiszemita hangulat újra fellángolt. A propaganda nem győzte hangsúlyozni, hogy a diáktüntetések szervezői és vezéralakjai között számos zsidó származású személyt találni, miközben a párt főtitkára igyekezett hangsúlyozni – a geopolitika paravánja mögött folytatva ezt a piszkos bábjátékot –, hogy ez valójában anticionizmus és nem antiszemitizmus. A tisztogatások is tovább folytatódtak, többek között olyan világhírű gondolkodókat fosztottak meg katedrájuktól, mint a filozófus Leszek Kołakowski vagy a huszadik század egyik legmeghatározóbb szociológusa, Zygmunt Bauman. Ők is, mint oly sokan mások, végül külföldön találtak maguknak új otthont. 1968 és 1979 között – megalázó procedúra közepette, melynek során le kellett mondaniuk lengyel állampolgárságukról, majd egyirányú útlevelet kaptak – nagyjából 13 ezer zsidó származású lengyel hagyta el az országot. Sokan gyerekként csak ekkor szembesültek egyáltalán azzal a ténnyel – hiszen még nem volt túl messze a második világháború: az érintett családok jobbnak látták hallgatni erről –, hogy zsidó felmenőik vannak. Nem meglepő, hogy ezek után aztán még inkább érvényesült a felejtés. Hogy egy személyes élményt is megemlítsek erről: az egyik legelismertebb lengyel dokumentumfilmes, Marcel Łoziński fia, az 1980-ban született író, Mikołaj Łoziński mesélte egyszer nekem, hogy gyerekként az udvaron játszva egy kipát viselő férfit pillantott meg. Aztán amikor a lakásba visszatérve lelkesen elmesélte anyjának, hogy volt egy zsidó az udvaron, az kicsit szomorúan annyit válaszolt: valójában kettő.
