Nőnapon találtak rá Hatsepszut fáraónő ritka portréjára

Minden idők egyik legismertebb női uralkodójának reliefje közel ötven éve porosodott a Swansea Egyetem raktárában.

A relief aztán az 1936-ban elhunyt brit-amerikai gyógyszeripari feltaláló, Sir Henry Wellcome hagyatékából került az egyetemi raktárba, és 1971 óta porosodott ott, míg most rájöttek, kit is ábrázolhat valójában.

Megfigyelésükről Griffin értesítette a deir el-bahri templomegyüttest 1961 óta feltáró és restauráló lengyel régészeti missziót, hogy a segítségükkel megtalálják és meghatározzák, hol állhatott pontosan a Maatkaré néven is ismert fáraónő most beazonosított ábrázolása.

Hatsepszut a XVIII. dinasztia ötödik uralkodója volt, aki férje és egyben féltestvére, II. Thotmesz (Kr. e. 1492–1479) halála után került hatalomra – és lett egyike annak az öt nőnek, aki valaha uralkodóként vezethette Egyiptomot. Közös fiúutód híján a trón Thotmesz egyik mellékfeleségétől, Ízisztől született kiskorú fiára, III. Thotmeszre (Kr. e. 1479–1425) szállt. Miként a jeles magyar egyiptológus, Kákosy László uralkodásáról írta: „Ez a helyzet lehetővé tette az özvegy királyné számára, hogy maga vegye kezébe a kormányt, először mint régens (repat), majd mint fáraónő, teljes királyi titulatúrával. Húsz éven át tartó, furcsa társuralkodás vette ekkor kezdetét. Minden hatalom a királynő kezében összpontosult, akinek férfias jelleme, akaratereje nagy tekintélyre tett szert az ország előkelőinek körében.”

Az ókori Egyiptom története és kultúrája című munkájában Kákosy arra is felhívja a figyelmet: „Nem Hatsepszut volt az első fáraónője az országnak, elődjének tekinthette Nitókriszt és Szobeknoferurét, és családjának nagy nőalakjai, Tetiseri, Jahhotep, Jahmesz-Nofertari, akiknek emléke még élénken élt a nép és az arisztokrácia tudatában, megkönnyítették számára a trón elfoglalását. Hatsepszut mégis érezte nőiességének hátrányait, gyakran férfinak ábrázoltatta magát szobrain, királyi szakállal. Hatsepszut tisztában volt a hatalomátvétel törvénytelen jellegével, ezért későbbi feliratain vagy arra hivatkozott, hogy Amon (főisten) választotta ki egy körmenet alkalmával királlyá, vagy földi atyjára, I. Thotmeszre vezette vissza utódlási jogát, aki állítólag őt tette meg örökösévé. Egyes szövegek, a valósággal nem törődve, III. Thotmesz nővérének mondják.” A fáraónő – hogy jogát a hatalomhoz még jobban kihangsúlyozza – gyakran ábrázoltatta magát közösen az ifjú fáraóval.

Mint írják, uralma a béke időszaka volt. Feladta apja ázsiai hódító törekvéseit, viszont uralkodásának 8-9. esztendejében – amit egyébként III. Thotmesz éveiként vezettek – expedíciót indított a déli Punt országába. A valószínűleg a mai Szomália és Eritreia környékére tehető mitikus földre öt óriási tengerjáró hajót küldött, az utazás történetét a deir el-bahri templom falán örökítették meg. „Az expedíció képei nemcsak az egyiptomi történelem szempontjából felbecsülhetetlen értékűek, hanem fényt vetnek Afrika törzseinek régi történetére, hajdani életének egy kis részletére is a Kr. e. XV. századból” – olvashatjuk Kákosynál.

A narratív szövegekből megtudjuk, hogy az áruk mellett számukra értékes növényeket is hoztak vissza a fáraónő számára. Az egyik képen hat egyiptomi visz egy mirhafát, és azt olvashatjuk: „Gyere velünk, te mirhafa, isten országából, Amon templomába, ott lesz a te helyed.”

A mérleg elég kecsegtető lehetett, Afrika szarvából arany, elefántcsont, gyanta, értékes fűszerek, majmok, kutyák, párducbőr, mirhafa, ében, tömjén és szemfesték is érkezett.

Mindezek ellenére az útleírás talán legizgalmasabb részlete az az ábrázolás, amelyen a hajók Puntból visszatérve kikötnek a nílusi Théba városában. Ebből a kutatók arra következtetnek, hogy volt vízi összeköttetés a Vörös-tenger és a Nílus-delta keleti fele, feltehetően a Vádi-Tumila vidéke között. Azt ugyanis nehezen lehet elképzelni, hogy azokat a hatalmas hajókat a tengerről a sivatagon keresztül vitték volna át a Nílusra, hogy aztán kiköthessenek Thébában.

A feltételezett ókori Szuezi-csatorna egyébként nem a két tenger (Vörös és Földközi) között nyitott utat, viszont kereskedelmi szempontból így is értékes lehetett az Afrika déli felébe induló expedíciók számára. A csatorna azonban Hatsepszut korát követően valószínűleg hamar tönkremehetett, a munkálatokat 900 évvel később kezdhették újra, mert ennek meglétéről legközelebb a perzsa korban hallhatunk.