Azon a végzetes 1860. március 15-én Forinyák Géza joghallgató, dacolva apjával, már reggel 6 órakor elszökött a szülői házból. Tollas kalapot, panyókán hordott, Buda nevű téli öltönyt és atillát viselt, mint a hazafias ifjúság általában. Ruházatához tartozott még a „magyar nadrág és sétapálcza helyett: fokos”. Az első pesti március 15-én a néhány száz összegyűlt tüntető a Belvárosból előbb a ferencvárosi (egykor a Mester utcában a Páli Szent Vince-templom mögötti terület), majd a Kerepesi temetőhöz ment. A karhatalom ott már szuronnyal próbált oszlatni. A tömeg valószínűleg megzavarodhatott, többen az elvonulás mellett döntöttek; ekkor dördült el a sortűz. Forinyák Gézát hátulról, a térdén találta el a lövés, a golyó szétroncsolta a térdkalács csontozatát és az ízületeket. A sérülésbe két hét múlva, 1860. április 2-án belehalt.
A forradalomra való első nyilvános budapesti emlékezés mintha sorsszerűen vált volna előképévé a későbbieknek. Azok ugyan kevésbé voltak véresek, ám többnyire szintén a hatalommal való szembenállásról szóltak. Az 1860-as tüntetés másik fontos, máig ható üzenetet is hordoz: március 15-ét eredendően senki nem tette hivatalos emléknappá. A társadalom, ha úgy tetszik, a nép választotta ki saját magának meglehetős egyértelműséggel. A következő másfél évszázad pedig arról árulkodott, hogy a mindenkori hatalom sohasem tudott igazából mit kezdeni a spontán született ünneppel. Kifogásolták, próbálták negligálni, elfeledtetni vagy éppen kisajátítani.
Elfogadni azonban nem sikerült. Érdekes módon, még az első évfordulón az éppen hatalmon lévő Kossuth Lajosnak sem. Az ideiglenes fővárosban, Debrecenben rendezett 1849-es ünnepséget az alig egy hónap múlva kormányzó-elnökké avanzsáló politikus egyebek között azért kárhoztatta feleségének írt levelében, mert úgy vélte, van alkalmasabb dátum is az ünneplésre.
(Például március 14-e, amikor a pozsonyi országgyűlés elfogadta az V. Ferdinándhoz intézendő, a független kormány kinevezését, a népképviseleti országgyűlés életre hívását tartalmazó, egyébként Kossuth által fogalmazott javaslatot.)
Nem tiltották ugyan, ám nem illett nyilvánosan felidézni a Nemzeti Múzeum előtt, a pesti városházán és a Helytartótanácsnál történteket a kiegyezést követően sem. A tény, hogy március 15-ét Ferenc Józsefre való tekintettel csupán megtűrte a dualizmus kori magyar állam, sőt 1898-ban kiváltására új ünnepet kreált (az 1848-as áprilisi törvények királyi szentesítésére emlékeztető április 11-ét), a napot az ellenállás még inkább a magyar szabadság és függetlenség szimbólumává emelte, ünneplése pedig egyre látványosabban a hatalommal szembeni morális többletet hordozott. Mindebből szinte természetesen következett, hogy az események már korábban megindult mitologizálása felgyorsult; „Kossuth apánk”, elszakadva a valós, emigrációban élő személytől, szinte félistenné lett, legendák váltak a közemlékezet szerves részévé, a legismertebbként az, hogy Petőfi a Nemzeti Múzeum lépcsőjéről elszavalta az összegyűlt tömegnek a Nemzeti dalt. A kritikai attitűd eltűnt, egy igaz hazafi szemében szinte egyenlő volt a hazaárulással 1848-49 bármilyen negatív vonását, így az újoncozás visszásságait felemlegetni vagy horribile dictu Görgey Artúrt felmenteni a „hóhérság” vádja alól. (Mindez persze a századforduló után néhány „részletkérdésben”, például Görgey szerepét illetően némiképp megváltozott.)
Az első világháborús vereség, a Monarchia felbomlása teljesen új helyzetet teremtett. Az emlékezésnek immár nem állt útjában sem a szövetségi köztársasággá lett Ausztria, sem a trónjától megfosztott Habsburg-dinasztia. Az őszirózsás forradalmat követően született polgári demokratikus rendszer a fennállása alatti néhány hónapban megpróbálta kanonizálni március 15-ét mint október 31-e (a Károlyi-kormány kinevezése, a forradalom győzelme) mellett a legnagyobb nemzeti ünnepet. Március idusa fontos legitimációs tényezőt jelentett: a szabadság, a demokrácia, a független Magyarország, a köztársaság előképe volt, amely a túlerővel szemben elbukott ugyan, de amely újjászületett 1918 őszén.
A Horthy-rendszernek érthető módon jóval több fejtörést okozott az emléknap. A demokratikus szabadságjogokat március 15-re hivatkozva nyilván nem tűzhette zászlajára (főleg, hogy csorbításukhoz a választójog kérdésében vagy a Tizenkét pontban is szereplő esküdtszék megszüntetésével maga is tevékenyen hozzájárult). Idővel azonban elkerülhetetlenné vált, hogy megfogalmazza saját viszonyát az ünnephez. A forradalom kitörésének 80. évfordulója előtt 15-ét a magyar történelemben először (ám nem utoljára) nemzeti ünneppé nyilvánították, Kossuth Lajos „örök érdemeit és emlékét” pedig törvényben rögzítették. Vagyis – Gerő András találó kifejezésével élve – március idusát (amennyire persze lehetett) államosították. A róla elnevezett téren felállították a Kossuthot magvetőként (és nem forradalmi vezérként) ábrázolt, minisztertársai körében megjelenítő, Horvay János alkotta szobrot, egyúttal a Széchenyi-kultusz erősítésével igyekeztek konzervatívabb színt adni 1848-49-nek. A szabadságharc emlékét (forradalomként a magát ellenforradalminak nevező rendszer nemigen emlegette) összekötötték a revíziós gondolattal, ennek megfelelően a legfontosabb ünnepségeket a Szabadság téren álló irredenta szobroknál és az országzászlónál, illetve a Hősök terén tartották. A harmincas évek végére lassanként jobbra tolódó rendszer idővel többszörös kísérletet tett március 15-éhez való viszonyának újrafogalmazására, akár a múlt elvetése árán is. Bonczos Miklós belügyi államtitkár 1939-es ünnepi beszédében így adta meg az „új március” lényegét: „A nacionalizmust kössük össze a liberalizmus helyett a szociális gondolattal, és a kettőt indítsuk el együtt egy új építő és alkotó útra. Fogalmazzuk meg az új magyar március három pontját a régi igazság alapján, új tartalommal. 1. Szabadság helyett nemzeti öncélúság és a közösség életlehetőségének szabad megnyilvánulása. 2. Testvériség helyett a népi gondolat, a népi egység és közösség. 3. Egyenlőség helyett a mai modern megfogalmazásban a szociális gondolat a vezéreszme.”
Hogy az ünnep eredeti üzenete minden hatalmi szándék ellenére továbbra is mozgósító erejű volt, arról látványos tanúbizonyságot adott a Magyar Történelmi Emlékbizottság által szervezett, 1942. március 15-i háborúellenes tüntetés, amelyet végül a rendőrség oszlatott fel. A háború végéhez közeledve a kormányzati hozzáállás is jelentősen megváltozott. A kiugrásra készülő Kállay Miklós miniszterelnök számára 1848-49-nek a szabadságról, a függetlenségről (és akár a németellenes küzdelemről) szóló üzenete új politikai értelmet nyert. Az ennek jegyében, a Kossuth halálának 50. évfordulójára – a március 15-i megemlékezések folytatásaként – március 20-ára tervezett ünnepségeket, köztük Kállay nagyszabású beszédét az egy nappal korábbi német megszállás akadályozta meg. Hamarosan újabb, radikális fordulat következett: az október 15-i nyilas hatalomátvétel pillanataiban megjelent alkalmi röplapok legitimációs forrásként megint csak negyvennyolc-negyvenkilencre hivatkoztak. A Budapest utcáin osztogatott cédulákon feltűnt a Nemzeti dal egyik versszaka (a „Sehonnai bitang ember ” kezdetű), és a kontinuitást igazolni kívánó gondolat („1848: Kossuth Lajos azt üzente ; 1944: Szálasi Ferenc azt üzente ).
Miközben a hadszínérré vált ország nyugati felén 1945. március 15-én a nyilasok Rajniss Ferenc bukott miniszter naplója szerint még az ellenség „belének kitaposásáról” szónokoltak, addig a Vörös Hadsereg által elfoglalt Szegeden a tüntetők már egészen más értelmezési keretbe helyezték az ünnepet: a városi nagygyűlésen Petőfi és Kossuth mellett Rákosi Mátyás portréját emelték a magasba. A gesztus világosan jelezte, hogy az emléknap kommunisták általi kisajátítása gőzerővel megkezdődött. Igaz, az 1948-as centenáriumi ünnepségek (1948. március 15-én osztották ki először a Kossuth-díjakat) a még fennálló koalícióra való tekintettel csak tapintatosan hangsúlyozták a bolsevik élcsapat és a negyvennyolcas forradalmi ifjúság közötti párhuzamokat, ám egy évvel később már minden gátlás nélkül hamisították meg az egy évszázaddal korábbi eseményeket.
A Szabad Nép felelős szerkesztője, Horváth Márton korszakos, Lobogónk Petőfi című írásában pártja nevében „szavak helyett tettekkel” jelentette 1949 nyarán a bolsevikká nyilvánított első magyar költőnek: „A szabadság tízmillió magyar elidegeníthetetlen tulajdona lett. A kunyhó győzedelmeskedett a paloták felett. Nincsen többé »szeretett király«, trón és korona: a Habsburgok utóda kitartott szolga lett, aki Washingtonból öltögetheti csak a nyelvét felénk. Hám érsek hazaáruló utóda börtönben ül. A bíboros haramiák, a koronázott tolvajok nem sanyargatják már a magyar népet.”
Ha az 1848-ban esztergomi érsekké kinevezett, a szabadságharccal szembeforduló Hám Jánost párhuzamba lehetett állítani Mindszenty hercegprímással, akkor természetszerűleg egyéb analógiák is adódtak. Az új forradalom vezetője Kossuth alteregója, Rákosi Mátyás lett. A császári udvar kései hasonmását fedezték fel a propagandisták az amerikai imperialistákban, Jellasics tükörképét Titóban, Görgeyét pedig Rajk Lászlóban, illetve Pálffy Györgyben.
A forradalom két nehezen integrálható szeletével azonban – ahogy erre egy tanulmányában Gerő András felhívja a figyelmet – még meg kellett küzdenie a kiépülő totális diktatúrának. Az egyik a Vörös Hadsereg által megszállva tartott országban a negyvenkilences cári intervenció kérdése volt. A gordiuszi csomót talán a legbiztosabb kézzel megint csak Horváth Márton vágta át: „Saját népe tiporta el a cárt, aki megfojtotta a magyar forradalmat. S a zsarnokaitól megszabadult orosz nép pusztította el és zavarta világgá a mi elnyomóinkat is, és osztotta meg népünkkel vérrel kiküzdött legdrágább kincsét, a szabadságot. A világszabadság vörös zászlaja diadalt aratott Európában és Ázsiában.”
A másik kényes ügyet, a szabadság hiányát március 15-e tükrében képtelenség lett volna megmagyarázni. A disszonancia, hogy március idusa alapvetően mégiscsak rendszerellenes üzenetet hordoz, világos volt a hatalmon lévők számára is: 1951-ben a felhabosított Kossuth-, Petőfi- és Táncsics-kultusz idején, öt nappal az ünnep előtt munkanappá nyilvánították március 15-ét. (Ugyanez történt 1952 végén a karácsony másnapjával is.) Egyúttal 1952-ben, Kossuth Lajos születésének 150. évfordulóján (miközben a parlament előtti szobrát kicserélték a Kisfaludi-Strobl Zsigmond alkotta új osztályharcos ércalakra) a Szabad Nép megfogalmazta a korábbi kormányzó-elnök legsúlyosabb hibáját is, azt, hogy „nem küzdött teljes következetességgel a belső bitangok ellen, nem folytatott elég határozott harcot az áruló Görgeyvel és általában a honvédsereg tisztikarának azzal a részével szemben, amely csak ingadozva harcolt, mert jobban félt a néptől, mint a külföldi ellenségtől”.
Kegyelmi pillanatnak tekinthető 1956 ősze. Hosszú idő után a megbukó hatalom árnyékában végre ismét a társadalom fogalmazhatta meg a maga felfogását március 15-éről. Ebben a kontextusban október 23-a összeolvadt március 15-ével, ötvenhat pedig negyvennyolccal. A forradalom szinte minden szimbóluma a hirtelenjében megfogalmazott 12 pontoktól, a Kossuth-címeren, a Petőfi Körön át a nemzetőrségig 1848-49-ből származott.
A túlságosan is nyilvánvaló összefüggést a saját érdekében meg kellett semmisítenie az új, szovjet szuronyokra támaszkodó hatalomnak. Igaz, az ország vezetőjévé lett Kádár János eleinte a részleges kiegyezésre törekedett: a sérelmek orvoslására hivatkozva 1956 decemberében ismét nemzeti ünneppé nyilvánította március 15-ét. A MUK, vagyis a „Márciusban Újra Kezdjük” fenyegetésétől nem függetlenül az évforduló előtt szintén öt nappal kiadott rendeletében a kormány, fenntartva a „nemzeti ünnep” jelleget, március idusát ismét munkanappá fokozta le. Egyúttal Kállai Gyula igyekezett elhitetni ünnepi szónoklata hallgatóságával, hogy 1956 ősze valójában bemocskolta 1848 legszebb eszméit.
A Kádár-rendszerben a továbbra is csupán megtűrt jeles napot felső utasításra a párt ifjúsági szervezete, a KISZ vette pártfogásába: a hatvanas évek végétől kitalálták a forradalmi ifjúsági napokat, amely a szocializmus felé vezető „történelmi fejlődésbe” illesztette be március 15-ét, amelyet március 21-e és április 4-e ünnepe követett a sorban. „Történelmünk eredményeit eggyé fogjuk. Negyvennyolc márciusát 1919-cel és 1945-tel. Így válik folyamattá az a távoli tavasz, amely voltaképpen sohasem távolodik el” – fogalmazta meg patetikusan egy régi tavaszon a tévéhíradó kommentátora a nézők számára is fogyasztható módon.
Mindez persze korántsem elégítette ki az emlékezni vágyókat. A hetvenes évek eleji március 15-éken mintha a régi, 1860-as, Forinyák Géza életét kioltó régi nap támadt volna fel. A spontán tüntetéseket, a rendszerellenes megmozdulásokat a hatalom rendre szétverte. A felelősségre vontak közül sokakat örökre kitiltottak a felsőoktatásból, másokra pedig hosszú börtönbüntetés várt. 1973-ban több mint hatszáz embert állítottak elő a Petőfi-szobornál rendezett ellenzéki megemlékezés miatt, 1986-ban pedig (miután a hatóságok két tüntetőt elraboltak) a Lánchídon brutális rendőrattak várta a felvonulókat. (A véres megtorlás még Kádár János rosszallását is kiváltotta, hiszen a Nemzetközi Valutaalaphoz csatlakozó, egyre inkább a Nyugattól függő Magyar Népköztársaság vezetése nem engedhette meg magának, hogy túlzottan kemény fellépéssel elvesztegesse a Lajtán túli, nehezen megszerzett bizalmi tőkéjét.)
A rendszerváltó esztendő, 1989 lakmuszpapírként mutatta ki a március 15-i megemlékezések „kétarcúságát”: a hivatalosság kellő lagymatagsággal a Nemzeti Múzeumnál ülte meg a napot, bevonva néhány újjáalakult párt reprezentánsát is a gyűlés „elnökségébe”. A Szabadság téren viszont valódi forradalmi hangulatú tüntetés zajlott le. (Hogy az eseménynek súlya volt, azt igazolta a párt lapjának, a Népszabadságnak a gyűlésről szóló, gúnyos hangvételű beszámolója is.)
Több mint negyedszázad távlatából naivságnak tűnik az az egykori, a demokratikus rendszer megszületését kísérő remény, hogy március 15-e végre mentesül a kisajátítási szándékoktól. Az első meglepetés 1991-ben érhette a bizakodókat. Az Országgyűlés a nemzeti ünnepek közül hivatalos állami ünneppé augusztus 20-át emelte a sokak által várt 1848-as emléknap helyett. Mindezt persze meg lehetett magyarázni azzal, hogy március idusa sohasem a hatalom, hanem mindig a társadalom, a civilek napja volt. Mintha csak ezt kívánták volna igazolni, a következő évtizedekben az állami vezetők szinte kivétel nélkül rendkívül rossz, tartalom nélküli beszédeket tartottak, akaratlanul is jelezve: sikerült rutinosan kipipálni egy újabb márciust.
Az ünnep hatalom általi kisajátításával először 2002-ben szembesülhettünk. A választások előtti március 15-én (mintegy jó és rossz magyarokra osztva a társadalmat), nyilvánvalóan a kormánypárt jóváhagyásával, az egyik jobboldali egyesület felszólította a polgárokat: aki a Fideszre szavaz, viselje a kokárdát április 21-ig, a választások második fordulójáig. A szemérmetlen lenyúlási kísérlet visszatetszést szült, és hozzájárult a szocialisták által is aljas eszközökkel folytatott kampány elfajulásához, egyúttal az MSZP győzelméhez.
A „kié március 15-e?” küzdelem jegyében telt a következő majdnem egy évtized; 2010 azonban a baloldal eljelentéktelenedésével jelentősebb változást hozott. A hatalomra került Fidesz, mint 1998 és 2002 között, igyekezett a forradalomnak konzervatívabb színezetet adni. (Álljon itt első példaként a 2002-es, Kossuthot látványosan deheroizáló, tulajdonképpen szerencselovagként bemutató, Hídember című Széchenyi-film.) 2013-2014-ben pedig szimbolikus gesztusként, hasonló üzenettel a Parlament elől eltávolították az osztályharcos Kossuth-szoborcsoportot, hogy helyére Horvay János egykori (egyébként sikerültebb) emlékművének pontos mása kerüljön vissza. A hajdani kokárdás akció szellemiségét idézte fel a két nappal ezelőtti békemenet. Üzenete világos: aki velünk vonul, az március 15-e igazi örököse, rendes hazafi. Azt akarja (egy megint csak – épp lapunktól – kisajátított, úgy is mondhatnánk, ellopott jelszóval), hogy az ország magyar ország maradjon.
