Ki is vagy te?

A 23 millió románozással kezdődött, s most is áthatja a politikát a gyűlölet, panaszolja Dragomán György.

– Amikor önök áttelepültek, milyen fogadtatásban volt részük?

– Szerencsés időszakban érkeztem. Akik korábban jöttek, azokról azt sem tudták, miért beszélnek ilyen jól magyarul. Magyarország akkoriban teljesen elfelejtette, hogy a határon túl is élnek magyarok. Aztán elindult egy megismerési vagy újra megismerési folyamat. Az én generációmnak szerencséje volt, minket jól fogadtak, mindenki segíteni próbált. Az öcsémet már megint csak lerománozták az iskolában. Mindez a propagandáról szól. A nyolcvanas évek végén rengeteget beszéltek róla a tévében, hogy micsoda szenvedés jut az erdélyi magyaroknak, micsoda szörnyűségek elől menekülnek Magyarországra. A kilencvenes évek elején aztán megint megváltozott a beszédmód. És akkor a nép is elkezdte úgy gondolni, hogy minek jönnek ezek ide, maradjanak otthon. A közhangulatot erősen befolyásolja a média. Az említett Facebook-bejegyzésemre egyébként számtalan olyan levelet kaptam, amelyben arról próbáltak meggyőzni, hogy mi nem olyan menekültek voltunk, mint amilyenek most érkeznek. Pedig a magam részéről nem látok markáns különbséget. Elmenni nehéz. Mindenkinek nehéz. Nekünk valóban könnyebb volt, mint nekik, hiszen legalább a nyelvet beszéltük. Hálás vagyok a sorsnak, hogy nem kellett messzebbre mennünk.

– Azt veszem ki a szavaiból, hogy egy nép szabadságeszménye felülről megváltoztatható.

– Így van. A propaganda ki tudja üresíteni a nyelvet. Láttam már ezt. Magyarországon szerintem azért jött létre az egész szövegirodalom, mert Esterházyéknak vissza kellett szerezniük valahogy a nyelvet. Az ideológia üres kígyóbőrré változtatta a fogalmakat és a szavakat. Ezt kellett megtölteni újra tartalommal, és ennek egyetlen módja volt: szét kellett szedni az egészet, aztán össze kellett rakni. Újra birtokba kellett venni a szavakat. Erdélyben nincs ilyen posztmodern hagyomány. Ennek oka, hogy ott az ideológiai kiüresítés az államnyelvet, azaz a románt érintette, a magyart nem. Visszatérve a kérdéshez: úgy gondolom, hogy egy nép szabadságeszménye és empátiája megváltoztatható a megfelelően sulykolt ideológiával. Minden attól függ, hogyan és milyen szavakat használunk. A nyelv a gondolkodás legfőbb eszköze. Ha a szavak jelentése megváltozik, a gondolkodás is más irányt vesz.

– A magyar posztmodern tehát visszaszerezte a nyelvet. Azóta eltelt három évtized. Most hogy állunk?

– A nyelv a miénk, de sok minden torzult és változott. Az elmúlt tizenöt évben az írott kultúra viszszaszorult. És ahogy ez megtörtént, az ideológia megpróbált újra területet hódítani a nyelvben. Az irodalmi nyelv kiszorult a közbeszédből. A közmédiában például nincsen könyves műsor. A hírek nyelve vette át az uralmat. Sokkal többször mondanak híreket, mint az indokolt volna. Félóránként-óránként ismétlődő szövegblokkokról beszélünk. Már maga ez a tény támadást jelent a nyelv, illetve a nyelvi választékosság ellen.

– Íróként hogyan lehet ezzel szembeszállni?

– Ami igazán vissza tudja hódítani a nyelvet, illetve a nyelv és a szavak lényegét, az a költészet. Tehát akár már apró költői megszólalásokkal is harcba lehet szállni, bár a harc szót sem használnám itt. Ez nem harc, ez állapot. Az ideológia mindig arra törekszik, hogy az empátiát megszüntesse. Az írás pedig éppen fordítva. Az írás magáról az empátiáról szól.

– Próbálkozott valaha versírással?

– Egy verset írtam az utóbbi évben, azelőtt sosem próbálkoztam. Felkértek, hogy írjak esszét a Hazám című antológiába. Írtam is egy elég hosszút, de valahogy nem éreztem jónak. Elkezdtem húzni belőle, végül nem maradt csak nyolc sor. Elküldtem a szerkesztőnek, hogy ennyi lett, megértem, ha nem teszi be a könyvbe. Végül bekerült, Láng Zsolt pedig egy kritikában versként emlegette. Így tudtam meg, hogy verset írtam, életemben először.

– Az ön felesége, Szabó T. Anna költő. Két dudás egy csárdában hogyan fér meg?

– Nálunk kezdettől fogva tiszta volt minden. Amikor megismertük egymást – tizenöt évesek voltunk –, az egyik legfontosabb dolog éppen az volt, hogy ő is ír, meg én is írok. Komolyan vettük ezt. Egyrészt hogy szeretjük egymást, másrészt hogy szeretünk írni, harmadrészt hogy szeretjük egymás írásait. Alapjaiban tehát nem volt probléma. Az volt nehéz időszak, amikor az első regényemet írtam. Nehezen viseltem, hogy Annának már vannak könyvei, én pedig titokban írok. Stresszes néhány év volt, de aztán elmúlt.

– És fordítva? A fehér király hatalmasat robbant. Nem okozott ez Annában féltékenységet?

– Együtt megyünk. Hol ő van elöl, hol én, de együtt megyünk. És még semminek nem vagyunk a végén. Persze ettől függetlenül nem könnyű. Eléggé bonyolult a viszonyunk, és mint mindennek, ennek is vannak árnyoldalai. Általában az „íróidőt” szoktuk irigyelni egymástól. Az írás olyan, hogy annyi időt eszik meg az életedből, amennyit odaadsz neki. Így aztán hol az egyikünk tartja a hátát a hétköznapokban, hol a másikunk. Ráadásul az írás hasonló a mániás-depressziós állapothoz. Vannak mániás és depressziós szakaszok benne. Azt megtanultuk Annával, hogy nem lehetünk mind a ketten egyszerre lent. Egyikünknek fent kell lennie, hogy fel tudja húzni, aki lent van.

– Gondolom, elsőként olvassák egymás írásait.

– Gyakorlatilag egymás szerkesztői vagyunk.

– Mennyire kíméletlenek egymással?

– Nagyon. De nem kíméletlenség ez, hanem szeretet és tisztelet. Mindketten azt szeretnénk, ha a másik írása a lehető legjobban működne, és ez nem sikerül mindig elsőre. Akkor pedig jobb tisztán és egyenesen megmondani, mi a baj. Kivel legyen őszinte az ember, ha nem azzal, akit szeret?

– A Facebookon sok gasztrotémájú bejegyzése van. Ez egyfajta kapcsolattartás az olvasóival?

– Egyszer valaki kért tőlem egy receptet, leírtam neki ímélben, aztán kitettem a honlapomra. Láttam, hogy sokan olvassák, úgyhogy elkezdtem felírogatni a receptjeimet. Ám nem kell aggódni, nem megyek át főzőblogba.

– Egy korábbi interjújában azt mondta, hogy traumatizálta az iskola. A saját gyermekein mit lát most?

– Szerintem őket is ugyanúgy traumatizálja. Abban hiszek, hogy az igazi oktatás ember és ember között történik. Egy negyvenfős osztályt szinte lehetetlen emberségesen tanítani. A humánus oktatás kis létszámú csoportmunkában vagy párban történik. Magyarországon nagyon kevés pénzt költünk oktatásra.

– Sőt egyre kevesebbet.

– Igen. A rendszerváltás hajnalán a magam részéről azt gondoltam, az lesz az elsődleges feladat, hogy létrehozzuk a világ legjobb oktatási rendszerét. Ezt láttam a tanáraimon is. Mindenki fanatikusan küzdött a változásért. Hiába, hiányzott a kormányzati akarat. Tavaly fél évet ösztöndíjjal Finnországban töltöttem. Ott viszont nem hiányzott a kormányzati akarat, és ennek látható is az eredménye. A hangsúly a kreativitáson és a problémamegoldáson van. Pontosan képesek alkalmazkodni a gyorsan változó világhoz. Itthon még mindig ugyanaz folyik, mint gyerekkorunkban. Tényanyag, magolás, pedig a világ már régen nem ugyanaz.

– Miben érhető tetten a gyerekek traumatizáltsága?

– Sírnak, amikor iskolába kell menni. Az én gyerekeim kivételes helyzetben vannak, mert mi egész nap otthon vagyunk. Rengeteget tanítjuk őket, és érzik a különbséget.

– Szülőként hogyan tudja ellensúlyozni a negatív hatásokat?

– Nekünk Annával az a dolgunk, hogy szabad embereket neveljünk belőlük. A gyerekek születése nekem súlyos problémát jelentett abból a szempontból, hogy azelőtt senki fölött nem volt hatalmam, és nem is akartam, hogy legyen. Márpedig szülőnek lenni hatalom. Akkor elhatároztam, hogy szabad embert nevelek belőlük. Mindent, amit tudok, igyekszem megosztani velük. Amúgy nem hiszek a jóindulatú hatalomban.

– Ezt értem, de ahogyan mondta, szülőnek lenni együtt jár a hatalommal. Ezt hogyan tudja kezelni?

– A hatalmat birtoklónak azt kéne végiggondolnia, mire kapta ezt a hatalmat. A gyerekeimet úgy próbáltam nevelni, hogy a barátaim legyenek. Nem hiszek a tekintélyelvű szülőszerepben. Saját magamért tiszteljenek, ne pusztán azért, mert az apjuk vagyok. Onnantól kezdve, hogy elég nagyok voltak az észérvek felfogásához, soha nem adtam nekik olyan parancsot, amit ne lehetett volna racionálisan megmagyarázni.

– De mi van például a hisztivel? Az a legkomolyabb hatalomproblematikai határhelyzet egy szülő-gyerek viszonyban.

– Két stratégiám van: vagy megpróbálom megmutatni a helyzet humorosságát, vagy annak megértésére törekszem, mi a hiszti kiváltó oka. Igyekszem nem haraggal reagálni, hanem empátiával és szigorúsággal.

– Fontos, hogy a haragot és a szigorúságot ne keverjük össze?

– Hihetetlenül fontos. A valódi hatalom mindig agresszív. Ennek szerintem egyetlen ellenszere van, a racionalitás. Egyik lényeges vonása ugyanis a hatalomnak az irracionalitás felé törekvés. Amíg nem irracionális, addig nem is nevezném hatalomnak, hiszen van benne valami kölcsönösség. Az irracionalitás ezt a kölcsönösséget szünteti meg. Nem szeretnék így viselkedni a gyerekeimmel, józan belátással szerintem mindent el lehet érni.

– Legtöbb esetben könyvei elbeszélői is gyerekek. A fehér királyban egy kisfiú beszél, a Máglyában egy kislány. Miért tartja fontosnak a gyerekhangot?

– Eleinte nem volt ebben tudatosság, egyszerűen csak hallottam a hangot, éreztem a ritmusát. Aztán rájöttem, ha a diktatúráról beszélünk, nagyon is passzol hozzá a gyerekhang, hiszen az mindenkit gyerekként kezel. A diktatúra úgy gondolja, joga van nevelni a felnőtteket is, apjuk helyett apjuk lenni. Nem véletlen, hogy a diktátorok általában két szerepben tetszelegnek: apa- és istenszerepben. Aki jóságosnak képzeli magát, az az apa, a többiek az istenek. De ez majdnem ugyanaz. A haragvó apa és a haragvó isten között nincs sok különbség.

– A Máglyában ezt írja: „A fájdalom segít emlékezni, de úgy, hogy mégsem csak a fájdalomra emlékszünk, hanem mindenre, mert muszáj mindenre emlékezni, mert csak az van, amire emlékszünk, amit elfelejtünk, az nincs többet, eltűnik a múltból, eltűnik a világból.”

– Engem nagyon érdekel az emlékezés folyamata. Számomra az írás is az emlékezéssel rokon. Mintha valami olyasmit idéznék fel, ami nem történt meg. Érdekel az emlékezés empatikus következménye: hogyan lehet a fájdalomra úgy emlékezni, hogy ne fájjon? Emellett pedig a képi emlékezés is nagyon foglalkoztat. Van egy elméletem róla, hogy az elmúlt háromszáz évben egészen máshogyan emlékezünk, mint korábban. Akkor kezdődött, hogy mindenről képeket és reprodukciókat gyártunk. A fotózással ez aztán még intenzívebbé vált, és mára már abszolút domináns a vizuális emlékezés. Ezer évvel ezelőtt valószínűleg máshogyan emlékeztek az emberek. Manapság egyre többször gondoljuk, hogy rosszul emlékszünk dolgokra, mert ma már mindent rögzítünk, és elhittük a vizuális emlékezés mítoszát. Ami csupán konstrukció.

– Az egyéni emlékezet és a társadalmi emlékezet között lát különbséget? Az imént idézett bekezdés hatására kezdtem el gondolkodni rajta, hogy a szocializmus például mintha éppen azáltal maradt volna mindmáig életben, hogy elfelejtettük.

– Ez igaz. Azt hiszem, be kell hoznunk a képbe az amnézia fogalmát. Azt lehet igazából elfelejteni, ami minket már nem érdekel. Ami érdekel, az velünk marad, legfeljebb nem akarunk szembenézni vele. Ez történt a szocializmussal is. Amikor megtörtént a rendszerváltás, senki nem azzal foglalkozott, hogy mi történt, hanem szabadnak lenni és élni akart. Pedig ezt az árat, a szembenézés és a gondolkodás árát nem lehet megspórolni, különben soha nem derül ki, mi történt, te mit csináltál a rendszerben, és a rendszer mit csinált veled. Hogy valójában ki is vagy te.