Menj a pokolba, aztán gyere vissza!

Székely András kényszerszinglikről, a meg nem születő gyermekekről és az életre nevelésről.

– Nem lenne felelőtlenség egyedül útjukra engedni a kisgyerekeket ma? Azóta sokat romlott a közbiztonság.
– Ez biztos? Szerintem csak arról van szó, hogy abban az időben nem írták meg a rossz dolgokat az újságok, most pedig minden csatornán ijesztgetnek minket. Engem is zaklattak az utcán gyerekkoromban, de túléltem. Persze lehet úgy dönteni, hogy nem tesszük ki a gyereket semmi veszélynek, de annak más kockázata van, ami bizonyos szempontból sokkal nagyobb. Meggyőződésem, hogy ha tizennégy-tizennyolc éves korukig azt sugalljuk a gyerekeknek, hogy egyedül semmire nem képesek, nem várhatjuk el, hogy önálló felnőtt legyen belőlük. Ha felülkerekedünk az aggodalmunkon, azzal hozzásegítjük őket, hogy megtapasztalják: szembe tudnak nézni ezekkel a kihívásokkal. Manapság hajlamosak vagyunk arra, hogy kicsit túlbiztosítsuk magunkat, ezáltal viszont rengeteg lehetőségről is lemondunk.

– Gyakran hangsúlyozza az apa szerepének jelentőségét a családban. Milyen szerepre gondol?
– Egy férfi másként viszonyul a gyerekhez. Mi nem második anyaként bánunk velük, lehet, hogy például nem biztosítjuk a huszonhárom fokos hőmérsékletet a pelenkázáskor, hanem egyszerűen átcsomagoljuk őket a kertben, plusz tíz fokban, de nekik erre a tapasztalatra is szükségük van. Kell, hogy érezzék, hogy ha történnek is velük ijesztő dolgok, végül is biztonságban érezhetik magukat az apjuk társaságában. Ez sokat jelent a köztünk kialakuló kapcsolatban. Fontos lenne, hogy az apák elhiggyék: nekik is van helyük a kisgyerekek mellett, és nem csak akkor kell bekapcsolódniuk a velük való törődésbe, amikor már fára mászni tanulnak.

– És a párkapcsolatokban mennyire vannak rendben a férfi-női szerepek?
– Gyakran nagyon nincsenek rendben. Sokat változott a világ. Lehet, hogy a régi szerepek nem voltak igazságosak, viszont egyértelműek voltak. Mindenki tudta, mi vele szemben az elvárás. Most nem nagyon tudjuk, mitől lesz férfi a férfi, nő a nő úgy, hogy közben a megváltozott társadalmi működéshez is illeszkedik a kép. Az, hogy a nők az otthonon kívül vállalnak munkát, de mellette a háztartás és a gyereknevelés gondja is a vállukon marad, természetesen tarthatatlan. Fontos tehát, hogy a férfiak is megpróbáljanak részt venni ezekben a feladatokban, amelyeket tapasztalatom szerint nehezen osztanak el úgy, hogy közben a nő nő maradjon, a férfi pedig férfi. És ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy a férj érzi férfiatlannak a mosogatást vagy a teregetést. Gyakran a nők várják el, hogy ne végezzen bizonyos munkát a férjük. Sok múlik azon, ki milyen modellt hoz otthonról, sokszor a rossz mintákhoz is ragaszkodunk, csak mert ahhoz tanultunk meg alkalmazkodni gyerekkorunkban. Nem hiszek abban, hogy le lennének osztva a férfi- és a női szerepek, akár a régi, akár a mai világban, úgy gondolom, minden párnak magának kell kialakítania azt a felosztást, amely neki a legmegfelelőbb. Sokszor okoz problémát például, amikor a nő többet keres a férjénél. Hiszek abban, hogy az ösztönök dolgoznak bennünk: a nők egyfajta biztonságot várnak a férfitól, a férfiak pedig az otthon melegét várják a nőktől. Amikor a nő keres többet, ez a rendszer megborul. Ezt a helyzetet persze meg lehet beszélni, elfogadni, akár szeretni is, de mindkét fél számára okozhat problémát.

– Rengeteg gyerek nő fel ma Magyarországon csonka családban, közhely, hogy sok fontos tapasztalatot nem hoznak már otthonról a fiatalok. Nem gondolja, hogy be kellene emelni az oktatásba olyan praktikus ismereteket, amelyek a problémamegoldási készséget erősítenék, és felkészítenék a fiatalokat a párválasztás, a családalapítás buktatóira?
– Fontos, hogy ne használjunk olyan pejoratív kifejezéseket egy családmodell leírására, mint a csonka szó. Sokszor a felnőttek sem tehetnek arról, hogy a családjuk nem hagyományos módon épül fel, a gyerekek meg pláne nem. Ne sújtsuk ítélettel azokat, akik ilyen formában élik az életüket, mert ha úgy érzik, hogy hátrányos helyzetűek, azzal megnehezítjük a döntést, hogy egyszer majd ők is családot alapítsanak. Ami a kérdését illeti, szerintem szükség lenne a készségfejlesztésre, elsősorban olyan dolgokban, amelyeket régen a családokban, a közösségekben tanultak el a fiatalok az idősebbektől vagy a testvéreiktől. Például sok férfi határozza el magát nehezen a házasságra. Ha nem nevelik őket kiskoruktól arra, hogy merjenek felelősséget vállalni a döntéseikért, miért jönnének rá húszévesen, hogy képesek rá? Meggyőződésem, hogy az egyik legjobb, amit a testvérei mellett megtanul egy gyerek, az, hogy azokra számíthat a leginkább, akiket néha a pokolba kíván. Fel kell ismernünk, hogy a végletes érzelmek adott esetben természetesek, viszont sosem véglegesek. Egy párkapcsolatban is előfordulhat, hogy elege van az embernek a másikból, de ez nem jelenti azt, hogy nem tudunk kibékülni. Testvérek között automatikusan megtanuljuk, hogyan küzdjünk meg ezekkel a helyzetekkel, a másik és a magunk reakcióival. Felnőttként viszont sokkal nehezebb elsajátítani a másik elfogadásának, megértésének készségét.

– Önnek hogy tetszik a gyermekvállalást ösztönző állami propaganda? „A legtöbb, amit adhatsz a gyerekednek, a testvér” – voltak, akik megsértődtek ezen a mondaton.
– Ilyen erővel minden reklám ellen tiltakozhatnánk, mert valaki mindig kívülállónak fogja érezni magát azon, amire ezek rámutatnak. A magam részéről teljesen egyetértek azzal, hogy a legtöbb, amit a gyereknek adhatunk, a szeretet és a testvér. Ugyanakkor nem ítélem el azt, aki nem akar több gyereket. Egy testvér tényleg nagyon nagy ajándék egy gyereknek. Ez nem azt jelenti, hogy ne lehetne jól nevelni őt egykeként, de attól még ne tegyünk úgy, mintha ez nem így lenne.

– 2013-ban mind az öt parlamenti párt aláírta az önök által megfogalmazott nyilatkozatot, amely azt célozza, hogy biztonsággal alapíthassanak családot azok a fiatalok, akik több gyereket szeretnének, mint ahányat vállalnak. Nagy eredmény a mai Magyarországon közös cél mögé felsorakoztatni az egymás ellen hadakozó pártokat.
– Büszkék is vagyunk arra, hogy sikerült úgy megfogalmaznunk a nyilatkozatot, hogy mindenki vállalni tudta a benne foglaltakat. A pártok által az azóta eltelt években meg is erősített elhatározás szerint mindannyian vállalták, hogy sem kormányon, sem ellenzékként nem fognak olyan ügyért harcolni, amely a családok ellen irányulna. A lényeg az volt, hogy a leendő szülők érezzék, az őket érintő fontos döntések kikerülnek a pártpolitikai csatározások mezejéről, legyen szó adókedvezményről, lakáspolitikáról vagy bármi másról. A gyereket az ember nem egy választási ciklusra vállalja; a dolog csak úgy működik, ha a szülők évtizedeken át számíthatnak az állam támogatására. Európán belül Franciaországban születik a legtöbb gyerek. Ez egyértelműen azzal magyarázható, hogy ott már régebben megegyeztek a politikai pártok, hogy ezekben a kérdésekben nem harcolnak egymással.

– Akkor tehát van remény, hogy több vágyott gyerek jön majd világra itthon is?
– Nagyon bízom benne. Úgy gondolom, a kormányzati intézkedések közül nem az anyagi támogatás a legfontosabb. Számít, de az világosan látszik, hogy bár egy-egy új rendszer bevezetése okoz kiugrásokat a gyerekvállalásban, ez sosem hoz tartós fellendülést. A társadalmi megbecsülés sokkal fontosabb, hiszen ha a szülő érzi, hogy mindenkinek fontos, hogy a világra hozza és felnevelje a gyermekeket, sokkal nagyobb kedvvel ad életet nekik.