Bojár Gábor: Nincsenek politikai ambícióim

Bojár Gábor a politikai ambíciókról, a tusnádfürdői kalandról és a magyar–izraeli focimeccsről.

– Nemrégiben a szintén magyar gyökerű Ustreammel is az történt, ami korábban önökkel, amikor elfogadta a német Nemetschek cég vételi ajánlatát. A független IT-cégek számára a siker egyetlen formája, ha egyszer csak jön egy nagyvállalat, és sok millió dollárért felvásárolja őket?
– Voltak, akik sajnálták, hogy eladtuk a céget, abban bíztak, hogy inkább mi vásároljuk fel a Nemetscheket. Mindkét esetben egyesül a két cég, és szerintem a két változat csak egy dologban különbözik: nekem kell fizetni, vagy én kapom a pénzt. Az utóbbi jobban tetszett. Egy bizonyos cégméret fölött az csak illúzió, hogy a tulajdonos irányítja a céget. A tulajdonos egyetlen valódi hatalma a menedzsment kinevezése, és abban érdekelt, hogy a legjobb menedzsmentet nevezze ki. Nagyon büszke vagyok arra, hogy a Nemetschek csoporton belül ma már mi vagyunk a legnagyobb cég, és a központ Budapesten maradt.

– Miért lépett vissza a cég vezetésétől?
– A technológiai cégek eredeti alapítói általában csak addig jók a vállalat vezetésére, amíg az nem túl nagy. A több százmillió dolláros forgalmú cégek vezetésére már más típusú emberre van szükség. Sokkal több türelem kell hozzá, hiszen egy nagy cég nagy tehetetlenséggel működik. Miután az alapítók eladják a cégüket, általában újat alapítanak. Én azért nem tettem így, mert a Graphisoft túl jól sikerült, és ezt úgyse tudnám megismételni.

– Mostanában az ön által alapított magánegyetemet, az Aquincumi Technológiai Intézetet vezeti [itt ülünk most is], illetve tanít. A folyosókon külföldi diákok vannak többségben. Mi volt a célja ezzel az intézménnyel?
– Visszavonult vállalkozóként azt oktatom, amihez értek: hogy milyen típusú üzleti tudásra van szüksége egy sikeres szoftvercégnél dolgozó informatikusnak. A hallgatók általában igen jó színvonalú technikai tudást szereznek az egyetemeken, Magyarországon is, noha felháborítóan keveset költünk oktatásra. De egyvalami hiányzik a műszaki-tudományos oktatásból: az üzleti világ értése és tisztelete. Ez okozza azt, hogy a kivételes műszaki eredményekből ritkán lesz üzleti siker. Mi arra tanítjuk meg a hallgatókat, hogy hogyan kell a vevő fejével gondolkodni. A világ legjobb egyetemei küldik hozzánk egy-egy szemeszterre a diákjaikat, és az itt szerzett tudást beépítik saját tantervükbe. Azt azonban nagyon sajnálom, hogy kevés magyar diák jelentkezik a kurzusainkra, pedig ők tandíjmentesen kapják azt, amiért az amerikaiak tizenötezer dollárt fizetnek félévente.

– Más sikeres üzletemberrel ellentétben gyakran hangoztatja nyilvánosan kormánykritikus véleményét. Nem ártalmas ez az üzleti életben?
– 1989-ben kaptam az élettől egy nagy ajándékot: szabadon beszélhetek. Ezt az ajándékot nem szeretném eltékozolni, még üzleti előnyökért cserébe sem. Szerencsére elég sikeres volt a cégem ahhoz, hogy ezt a luxust megengedhetem magamnak. Ha találkozom politikusokkal, nekik is elmondom a véleményem. Teszem ezt úgy, hogy politikai ambícióim nincsenek.

– Tényleg nincsenek? Sokak szerint az ön megnyilvánulásai már-már politikusi programalkotásnak is tekinthetők.
– Többször felkértek, hogy legyek miniszter, de nem vállaltam. Sokan gratuláltak ezért, de én szégyelltem magam. Ugyanis nagy baja ennek az országnak, hogy nem népszerű a politikai szerepvállalás. Visszautasításom oka az volt, hogy nem vagyok rá alkalmas. Nem értek a hatalomtechnikához sem. Továbbá nincs türelmem a bürokrácia lassúságához, gyakran hallgatok az ösztöneimre, és hajlamos vagyok a gyors irányváltásokra. Ebbe bukott bele Gyurcsány Ferenc. A nagypolitikában nehéz megváltoztatni a hajó irányát. Ezért ha a hajó rossz irányba tart, és úgy gondolom, hogy most nagyon rossz az irány, azon nagyon nehéz változtatni.

– Mit ért pontosan a rossz irányon?
– A gazdaságpolitika nem akar a szabadpiacra építeni, hanem államilag dominált gazdaságot képzel el, a versenyágazatban is nagy súlyú állami cégekkel. Az állam feladata ezzel szemben éppen a piac tisztaságának őrzése lenne. Az állami cégek többnyire nem versenyképesek a piacon, hiszen a rátermett emberek nem fognak elszegődni az állami cégekhez, pontosan tudják, hogy ott sorsuk a lojalitástól függ. A valóban hozzáértő emberek számára ezért sokkal vonzóbb a magánszféra. Jogbiztonság kell, a visszamenőleges törvénykezés tilalmával. Ha nem érzi a befektető, hogy biztonságban tudhatja tulajdonát, nem fog beruházni. Továbbá nem értek egyet a Brüsszellel folytatott állandó „szabadságharccal”. Ennek az országnak nyugaton a helye. Csalódtunk a Nyugatban, többet vártunk tőle, de nincs máshol helyünk. Nem lehetünk semlegesek, mint Svájc. Minket mindig megszállt valaki, de most legalább választhattunk, hová tartozzunk. Magyarország akkor lesz erős, ha az Európai Unió is erős. Az úgynevezett nemzetek Európája valójában egymással acsarkodó nemzetek Európája, amely nem képes válaszolni a XXI. század globális kihívásaira.

– Sokan a szorosabb integrációban a magyar kultúra, hagyományok elvesztésének veszélyét látják.
– Egyértelmű, hogy meg kell őriznünk nemzeti identitásunkat. Ugyanakkor a gazdaságpolitikának, a külpolitikának és a hadügynek közösnek kellene lennie. Európa két legfontosabb vívmánya, a közös pénz és a határnélküliség óriási veszélyben van, recseg-ropog. Ezen nem bezárkózással lehet segíteni, hanem a központi hatáskörök erősítésével. Továbbá nem értek egyet a magyar kormányzati politika ideológiai hátterével sem, amelyet számomra leginkább a kormányzat sok százmilliárdba kerülő, minden józan, praktikus szempontnak ellentmondó Várba költöztetése szimbolizál. Ez a visszasírt feudalizmus szimbóluma.

– Tavaly meghívták Tusnádfürdőre, a szabadegyetemre, ez mindenkiben megdöbbenést keltett.
– A meghívás vagy az elfogadás?

– Mindkettő. Mik voltak az előzetes érzései, és mit tapasztalt?
– Egy szakmai sátorba hívtak meg, ahol arról kellett beszélnem, hogy a magyar informatika mire képes a világban. És elmondhattam a kritikámat is a magyar kormány gazdaságpolitikájáról. Szeretem olyan környezetben is elmondani a véleményem, ahol nem értenek velem egyet. Emellett szerettem volna meghallgatni az enyémtől eltérő véleményeket is. Most már jobban értem például azt, hogy akik Nagy-Magyarország-matricát ragasztanak az autójukra, azok miért teszik ezt: provokációból. Ugyanis szerintem épeszű ember nem gondolhatja, hogy ma Magyarországnak jó lenne, ha visszaállnának a történelmi Magyarország határai. Ötmillió románnal és ötmillió szlovákkal a határainkon belül, olyanokkal, akik bennünket nem igazán szeretnek. Az elszakított magyarsággal való újraegyesülésünk egyetlen megoldása az igazán egyesült Európa.

– A liberálisokat gyakran éri az a kritika, hogy eszméik csak elméleti síkon működőképesek, de amikor gyakorlati problémákkal szembesülnek, nem kínálnak reális megoldást. Mit kezdene ön például a menekültválsággal?
– Semmilyen ország nem hagyhatja a menekültek ellenőrizetlen és tömeges beáramlását. A menekültekről és üldözöttekről gondoskodni erkölcsi kötelesség, de ez nem azt jelenti, hogy ki kell nyitni a határt. Kvótákat fel szoktak állítani, a kétszázezer ’56-os magyar menekült elosztásakor is kvótákat határoztak meg a világ országai. A jelen helyzetben nekünk is el kellene vállalni valamennyi menekült befogadását, a méretünkhöz és az asszimilációs képességünkhöz igazodva. De ehhez meg kell tudnunk védeni Európa határait. Ebben a kérdésben tehát egyetértek Orbán Viktorral, de a xenofób kampánnyal, amelyik ezt kísérte, már nem.

– Ha már az asszimilációt említette, nemrégiben nyilvános vitát folytatott Heisler Andrással, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének az elnökével arról, hogy a magyarság és a magyarországi zsidóság két különálló entitásnak tekinthető-e. Ez ma kérdés egyáltalán?
– Heisler András tevékenységét nagyra becsülöm, de zavart az a szóhasználat, hogy „magyar–zsidó együttélés”. Hiszem, hogy a magyar zsidóság nagy részének a magyarsághoz való kötődése ma már erősebb, mint a zsidó identitása, és ettől még zsidó származását sem kell megtagadnia. Azon tudom ezt lemérni, hogy el sem tudom képzelni, hogy egy magyar–izraeli focimeccsen ne a magyaroknak drukkoljak.

– Gondolt-e már valaha arra, hogy külföldre költözik?
– Amíg innen nem zavarnak el, addig nekem ez a hazám. Hős nem vagyok, ha az életemet fenyegetik, ahogy szüleimét, nagyszüleimét fenyegették, természetesen megpróbálok elmenekülni, de ez szerencsére még messze van. A magyar közérzet miatt pedig nem fogok elmenni. Van Franciaországban egy házam, de ha ott élnék folyamatosan, akkor lehet, hogy éppen ez a rossz itthoni közérzet hiányozna. Mert ez az enyém.