– Az Európába érkező menekültekkel kapcsolatban sokat hallunk az iszlám veszélyről. Kevesebbet arról, hogyan viszonyul a Korán tanítása a keresztény vallásúakhoz?
– Nem vagyok iszlámszakértő, de azt tudom, hogy a keresztények a zsidósággal együtt az iszlám törvényhozás szerint dimminek, védett népnek számítanak. Adófizetésre kell őket kényszeríteni, de ha megfizetik, védelem alatt állnak. Legalábbis elvben. Más kérdés a gyakorlat.
– Miért térnek el az iszlám képviselői a Korán alapelveitől?
– Nézze meg, mit tanít az evangélium, és vesse össze, hány esetben tértek el ettől a történelem folyamán és napjainkban is a keresztények, olykor éppen a kereszténységre hivatkozva. Hasonló történik a muzulmán világban. A vallásnak megvannak a maga előírásai, ám aki cselekszik, az az ember, a közösség. Tény, hogy az iszlám fontos, lényegi vonása a hódítás, a birodalomalapítási szándék, ezért sem lennék többek között a követője. Ám arról sem feledkezhetünk meg, hogy a muszlim közösségek kilencvenkilenc százaléka elítéli az Iszlám Állam tevékenységét. Az Iszlám Államnak valójában a valláshoz vajmi kevés köze van, folyamatosan a legdurvább módon sérti meg a Korán előírásait, például a muszlim vallásúak legyilkolásával. Akik az Iszlám Államot létrehozták, tulajdonképpen Samuel P. Huntington legjobb tanítványai, vagyis, mint számos döntéshozó nyugaton, a civilizációk összecsapásában hisznek. A Der Spiegelben jelent meg egy nagy cikk arról az emberről, aki az Iszlám Állam egész szervezetét és hatalomátvételét megtervezte. A neve Szamír Abd Muhammad al-Khlifavi, álnéven Hadzsi Bakr, és eredetileg Szaddám Huszein titkosszolgálatának volt az ezredese. Amikor 2014 januárjában felkelők behatoltak a házába, és megölték – anélkül, hogy tudták volna, ki ő –, megtalálták az Iszlám Állam alapításának egész tervezetét, de nem találták ott a Koránnak egyetlen példányát sem, és semmiféle vallási jelképet. Hadzsi Bakr hidegvérű, számító arab nacionalista és tapasztalt tartótiszt volt, akinek az iszlám fanatizmus csak eszköz volt anélkül, hogy hitt volna benne.
– Említette, hogy az iszlám lényegi vonása a hódítás. Talán éppen az ettől való félelem váltja ki a sokszor túlzó védekezési reakciókat is. Mások viszont éppen a feltétel nélküli befogadást kívánják. Mi lehet a helyes magatartás egy keresztény ember számára?
– A megoldás ott szerepel az evangéliumban. Jézus mondja Máténál (25,31-46), hogy amikor az idők végén eljön az Emberfia, jobbja felől állítja az igazakat, balról pedig a gonoszokat. A kiválasztottakhoz így szól: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Mert éhes voltam, és ennem adtatok, szomjas voltam, és innom adtatok, idegen voltam, és befogadtatok ” Az igazak megkérdezik, mikor látták az Urat éhesnek, betegnek, fogolynak vagy menekülő idegennek. Az Úr válasza: „Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” A balján állóknak viszont ezt mondja: „ távozzatok [ ] az örök tűzre, amely az ördögnek és angyalainak készíttetett”, mivel ha csak egyetlen rászorulót nem fogadtak be, akkor őt nem fogadták be. A kereszténynek ezért mindenkiben, aki hozzá fordul nehéz helyzetében, és segítséget kér, Krisztust kell látnia, és így természetesen a mai közel-keleti háborúk menekültjeiben is. Egy nélkülöző, éhező, szenvedő muzulmánt nem azért kell befogadni, mert helyesen gondolkozik. Nem ránk tartozik ebben a helyzetben ugyanis, hogy ő hogyan vélekedik a világ dolgairól.
– Joggal merül fel a kérdés: mit kell tennie az államnak, amelynek kötelessége megvédenie saját polgárait?
– Valamilyen középutat kell találnia. Érthető és jogos, hogy mindenkiben küzd egymással a kétféle érzés: segíteni kell a rászorulókon, de nem szolgáltathatjuk ki magunkat teljesen. Ha abból akarunk kiindulni, amit kereszténységnek vagy humanista európai hagyománynak nevezünk, amely szintén a kereszténységből táplálkozik, próbáljuk úgy megvédeni a saját polgárainkat, hogy közben a szolidaritás megtagadásával nem pusztítjuk el a rászorulókat. Sem a szögesdrót kerítés, sem a menekültek börtönbe zárása nem megoldás. Talán a titkosszolgálatok színvonalát kellene fejleszteni. Ezért is elfogadhatatlan, amikor a kereszténység védelmére hivatkoznak. Ráadásul a menekültek befogadásánál azt is figyelembe kell venni, ha kulturális kérdésekről beszélünk, hogy az az önálló, elszigetelt, felsőbbrendű európai kultúra, amelyet védeni kívánnának a menekülőktől, nem is létezik.
– Mit ért azon, hogy nincs önálló európai kultúra?
– Ez kétségtelenül erős és provokatív mondás, ebben a formában leegyszerűsítő. Kutatások sora igazolja viszont, hogy az egész eurázsiai és afrikai világ egykor összefüggő gazdasági-kulturális egységként működött. A kereszténység nem európai jelenség, Ázsiában született, először ott terjedt, és eljutott egészen Indiáig és Kínáig. Hogy a mi európai kultúránk teljesen önálló, önmagából táplálkozó, más népekétől egészen különböző lenne, azt valamikor a kora modern időszakban találták ki, amikor elkezdődött a gyarmatosítás. Tulajdonképpen annak igazolására szolgált. Ismétlem, bármit nevezünk is európai kultúrának, az sohasem létezett azon népek, kultúrák nélkül, amelyeket a görög, hellenisztikus alapokon nyugvó művészeti, filozófiai, irodalmi hagyományok ugyanolyan erősen átitattak, mint az európai hagyományokat. Ide tartozik India, Perzsia és a Közel-Kelet is. Elég csupán megnézni a latintól kezdve a sémi nyelveken át az összes ma használt indiai írásig, a tibetiig, a mongolig az ábécé rendszerét: mindegyik az óarámin alapul. Ez pedig óriási kulturális közösséget feltételez, bármit is vetünk papírra ezeken a nyelveken. Érdemes megfigyelni azt is, milyen nagy hatással volt a zsidó és a keresztény vallás az iszlámra. A kereszténység számtalan eleme benne van Mohamed tanításában. Azt sem értem egyébként, ha mi, nyugati emberek agresszív módon megjelenhetünk egy térségben akár gyarmatosítani, akár demokráciát exportálni, akkor a következményeket, tehát a menekültáradatot miért nem kívánjuk vállalni.
– Erre joggal mondhatják azt, hogy Magyarország mindebben nem vett részt.
– Ez igaz, de csak részben. Hogy a gyarmatosításban nem vettünk részt különböző okok miatt, arra én is büszke vagyok. Amikor Indiában azt a megjegyzést kapom, hogy már megint itt egy „európai posztgyarmatosító”, elmagyarázom nekik: magyar vagyok, semmi közöm a kolonizációhoz, inkább bennünket gyarmatosítottak. Ha a rendszerváltozás utáni időszakot nézzük, összetettebb a kép. NATO-tagként, közvetve a Boszniában harcoló dzsihadistákat is támogatva – akik akkor még a „jó” oldalon harcoltak a szerbek ellen – részt vettünk a jugoszláv háborúban, és ami a legnagyobb szégyen: rendelkezésre bocsátottuk légterünket egy szomszédos ország fővárosa, Belgrád bombázásához, ahol rengeteg volt a polgári áldozat. Azután kis kontingenssel ugyan, de részt vettünk az Afganisztán elleni akciókban, utóbb pedig az iraki invázióban. Mindezt akkor tettük, amikor a nyugati országok egy részének súlyos fenntartásai voltak az Egyesült Államok által kezdeményezett megtorlási politikával szemben. Mit kerestünk ott? Hogy mondhatjuk ezek után, hogy nincs felelősségünk? A demokráciaexport mögött, ha jobban megnézzük, valójában mindenütt a nyugati ember felsőbbrendűségi tudata húzódik meg. Én pedig nem hiszek abban, hogy létezik felsőbbrendű nyugati kultúra, amelynek jogában áll bárhol akár a polgári lakosságot is elpusztítani „nagy célok” érdekében. Nem lehet a hollywoodi filmek mítoszgyártási sémáit követve gondolkoznunk ezekben a kérdésekben, és azt képzelni, hogy mi vagyunk a „jók”, azok meg a „rosszak”.
– A távol-keleti kereszténységgel foglalkozik. Milyennek látja jelenleg az ő helyzetüket?
– Legjobban az indiai Szent Tamás keresztény közösséget, más néven indiai szír keresztényeket ismerem. Azt vallják, hogy kereszténységük ugyanolyan idős, mint a latinoké és a görögöké: Szent Tamás apostol volt a térítőjük, ő alapította egyházukat. Amikor Indiában létrejöttek az első keresztény közösségek, a buddhizmus volt a legelterjedtebb vallás, nem véletlen, hogy szókészletük is a buddhizmusból táplálkozik. Ma nyolcmillióra becsülhetjük a számukat, de mindössze hárommillióan élnek eredeti hazájukban, Dél-Indiában. Több igazán sikeres kisebbség található Indiában, közéjük tartoznak ők is. Vannak ugyanakkor a nagyrészt alacsony kasztokból, többnyire az érinthetetlenek köréből a gyarmatosítók által megtérített latin rítusú és protestáns keresztények. A Szent Tamás-keresztények ezektől, mint a hindu társadalom magas kasztbeli tagjai, elkülönülnek. A keresztények Pakisztánban vannak igazán nehéz helyzetben, ahol megégetik, legyilkolják őket. Hiába menekülnek, nem fogadja be őket senki. Thaiföldön ugyanúgy félnek tőlük, mint nálunk a muszlim menekültektől. Üldözésüket iszlám részről egyszerre motiválja a vallási ellentét és a kasztbeli különbség, azzal együtt, hogy elvileg az iszlám is elutasítja a kasztrendszert. Hadd említsek még egy másik jellemző történetet: a görög ortodox egyház Kalkutta környékén megtérített néhány ezer hindut. Nem gondoltak arra, hogy ezután kötelességük is van irántuk. Ők ugyanis nagyrészt érinthetetlenek voltak, vagy még periferikusabb származású törzsi adivázik, ám azáltal, hogy kereszténnyé lettek, elvesztették kasztbeli és közösségi hovatartozásukat. Mint egy ottani pap barátomtól hallottam, aki maga is ehhez a közösséghez tartozik, bizonytalan a megélhetésük, nem tudják hova férjhez adni a lányaikat, kiházasítani a fiaikat. Ennek a papnak a lánya egyébként egy zoroasztriánus emberrel kötött házasságot. Mivel erős egyéniség, megkereszteltette a gyerekeket, s nem vesz részt a zoroasztriánus istentiszteleteken, ami feszültséghez vezet a családon belül. Ami átsegíti őket a vitákon, az jelen esetben a szerelem. Ez azonban közösségileg nyilván nem jelent megoldást egy olyan világban, ahol az elrendezett házasság a norma.
– Nemrég egy interjúban azt mondta, ön zsidó létére muszlimok segítségével tért meg kereszténynek. Hogyan történt?
– Csodálatos muszlim emberekkel találkoztam annak idején, 1978-ban Marokkóban, és valóban az ő példájuk vezetett el a kereszténységhez. Idehaza olyan erős ateista környezetben nőttem fel, hogy nem is találkoztam hívő emberekkel. Csak egyik nagyapám járt zsinagógába, de őt már nem ismertem. Meggyőződéses marxistaként jelentkeztem a Közgazdaság-tudományi Egyetemre, mert azt tanultam, hogy a kultúra felépítmény, a gazdaság az alap, és meg akartam tanulni, mi a társadalom alapja. Két és fél év után otthagytam az egyetemet, mert ebből kiábrándultam: a történelem, a filozófia és a régi nyelvek érdekeltek. Görögül tanultam Horváth Judit klasszika-filológustól, közben segédmunkásként dolgoztam. A tudományos életbe való belépőmet Horváth Judittal közös Plótinosz-fordításom jelentette. Közben jártam Marokkóban, ahol az első éjszaka kiraboltak. Egy arab fiú befogadott, eladta a bútorait, és abból utaztuk be együtt az országot. Segítségével elképesztő világ nyílt meg előttem, ami rendkívül távol állt a materializmustól. A szeretet, egymás megbecsülése, a másikért hozott áldozat, az idegen befogadása jellemezte. Amikor megkérdezték, milyen vallású vagyok, azt válaszoltam, ateista. Mondták, hogy olyan nincs: valaki vagy zsidó, vagy keresztény, vagy muzulmán. Amikor visszafelé autóstoppoltam Franciaországban, buddhista fiatalok ismét megkérdezték, mit gondolok a spiritualitásról. Magam is meglepődtem, de akkor már nem tudtam azt mondani, hogy ateista vagyok, mert erkölcsileg annyival kiválóbbnak tartottam a magamfajtánál azokat a muszlim fiatalokat, akik Marokkóban befogadtak.
– Mit válaszolt?
– Csak annyit, hogy nem tudom.
– A „nem tudomtól” hogyan jutott el a keresztény hitig?
– Hosszú belső út vezetett a megtérésemhez. Erről röviden, egy újságcikk keretében nagyon nehéz beszélni. Ha az ember ilyen esetben ki tudja mondani, hogy „nem tudom”, már nyitottá válik a kegyelemre.
