– A legnagyobb közösségi oldalon rendszeresen oszt meg fotókat árveréseken elkelt képekről a leütési árukkal együtt, és ezeket „ilyet én is tudok” címszóval teszi közzé. Mi a célja ezeknek a nyilván ironikus posztoknak?
– Én ezt, megmondom őszintén, bosszantásképpen csinálom. Azoknak szól, akiket megüt a guta, ha látnak egy festményt, amin van, mondjuk, három vonal, vagy néhány színes paca, és nem értik, miért kerül ez a – itt a részükről legtöbbször egy csúnya szó áll – ötvenmillió dollárba, miközben „ilyet ők is tudnak”. De a lényege ezeknek a bejegyzéseknek inkább az, hogy akkor tessék, csináld meg. Mert lehet, hogy tudsz húzni három vonalat – nota bene: „olyat” nem tudsz –, de hogy soha a büdös életben nem fogsz értük ötvenmillió dollárt kapni, azt szentség, mint a mise. És akkor hátha el lehet gondolkozni azon, hogy vajon mi is a különbség a te három vonalad meg az ötvenmillió dolláros három vonal között, ahelyett, hogy csak fröcsögnénk.
– Hosszú évek óta követi a magyar és a nemzetközi műkereskedelem történéseit, foglalkozik ezek elméleti hátterével. Ezzel a tudással már lehet válaszolni arra kérdésre, hogy akkor mégis miért kerül három színes folt dollármilliókba.
– Pár nappal ezelőtt egy ismert hazai galerista és műkereskedő feltett egy képet a Facebookra, amin mindössze egy fekete és egy sárga színfolt van, és azt írta mellé, hogy kövezzék meg, de nem érti, miért kell ettől hasra esni, és mit lehet mondani róla azon túl, hogy a művész tényleg úgy ragadta meg a fekete és a sárga viszonyát, mint eddig még soha senki. Ugyanakkor én meg azt vallom: ha van valaki, aki egy ilyen képért megadja az ötvenmillió dollárt, akkor nincs mese, az a kép abban a pillanatban a piacon annyit ér. Lehet, hogy két nap múlva nem lehet majd eladni ötmillióért sem, de ez a mai ötvenmillión nem változtat. És azt sem szabad elfelejteni, hogy ez nem egyetlen ember sznobizmusán vagy őrültségén múlik, hiszen az árverésen minimum két ember kell ahhoz, hogy a kép ára ilyen magasra szökjön. Hogy emögött a versengés mögött mi van, magamutogatás, lát benne az illető valamit, együtt akar élni a képpel, vagy éppen befektetni szeretne, az tulajdonképpen részletkérdés. Andy Warhol mondta egyszer: ha valakinek van 200 000 dollárja, akkor azt tanácsolja neki, hogy ne képet vegyen rajta, hanem a 200 000 dollárt szögelje fel a falra, mert akkor, ha bárki bemegy hozzá, azt fogja látni, hogy van ennyi pénze. Ellenkező esetben lóg a falán egy kép, és az emberek többségének fogalma sem lesz arról, hogy az tulajdonképpen mennyit ér.
– Ha valaki azzal keresi meg, hogy Martos úr, adjon tanácsot, milyen festményt érdemes venni, tudja a nyerő választ?
– Amióta intenzíven foglalkozom a műkereskedelem elméleti kérdéseivel, ez 2000 óta van, tartom magam ahhoz, hogy semmilyen tanácsot nem adok. Még barátoknak sem, ha azt kérdezik például, hogy egy általuk valahol látott képet szerintem érdemes-e megvenni. Ilyenkor azt válaszolom: ha tetszik és van rá pénzed, akkor vedd meg. De lehet, hogy a kép fél év múlva a felét fogja csak érni, vagy az is lehet, hogy a dupláját. Senki nem tudja megmondani, mikor mi fogja az árát befolyásolni. Lehet persze látni trendeket, divatokat, ugyanakkor azt, hogy egy árverésre bekerülve egy műtárgy ára miért megy fel pont addig az összegig, amin leütik, nem lehet előre látni. Ahogyan legtöbbször azt sem, miért történik, amikor arra a képre, ami elvileg az árverés csúcsműve, nem licitál senki. Én viszonylag jóban vagyok ennek a szakmának a legtöbb szereplőjével, de olyan nagyon ők azért engem nem szeretnek. Mert a könyvemben is benne van, meg minden adandó helyen el is szoktam mondani, hogy a legkülönfélébb számítások szerint a világban megforduló műtárgyak öt százaléka hoz nyereséget, öt-nyolc százaléka tartja nagyjából az értékét, magyarán a műtárgyüzletek majd kilencven százaléka veszteséges. Ezt fényesen be lehet mutatni mondjuk annak a vásárlónak a példáján, aki 2006 decemberében megvette Csontváry A szerelmesek találkozása című festményét 230 millió forintért. Ha azt a pénzt, pontosabban az arra a leütési árra még rárakódó egyéb jutalékokkal együtt kifizetett nagyjából 290 millió forintot akkor állampapírba fekteti, és megnézzük, hogy – csak évi hétszázalékos nyereséggel számolva is – tíz év múlva kamatos kamattal mennyit ér a befektetett összeg, akkor az jön ki, hogy tíz év múlva a festményt (az akkori beadói-vásárlói jutalékokat is beleszámítva) több mint 790 millió forintért kellett volna tudni eladnia, hogy ugyanannyi legyen a nyeresége, mint amennyit az állampapírokkal tudott volna elérni. És nem számoltam a biztosítást, a kép őrzését, az esetleges egyéb költségeit. Mármost azt a képet, de semmilyen mást, ma annyiért nem lehet eladni. Viszont másfelől meg azt mondom: mégse vegyük el az örömét, hogy tíz évig azzal a képpel élt együtt, amit szeret. Illetve hát él nyilván ma is, hiszen a kép nem került újra piacra.
– Jó, de ezzel mégiscsak elveszi azok örömét, akik remek üzleti lehetőségként gondolnak a műkincsek vásárlására.
– Nem, csak azt mondom, hogy olyan alkotást kell keresni, ami beleesik a nyereséget hozó öt százalékba.
– Ön tudja, hogy milyen műalkotásoknak van erre esélye?
– Mondjuk úgy, hogy vannak sejtéseim. Azt azért tudomásul kell venni, hogy olyan kalandos történet ma már nincsen, hogy valaki az öreganyja padlásán talál valami régi lomot, amiről aztán kiderül, hogy vagyonokat érő műkincs. Persze van kivétel: emlékezetes a vidéki család falán évtizedeken át lógó, ismeretlen festő munkájának hitt Tiziano-kép esete, amely 140 millióért kelt el a Nagyházi Galéria árverésén 2005-ben. Viszont ha abba belegondolunk, hogy sokan azon nosztalgiáznak, hogy bezzeg a BÁV-nál a hatvanas években még 3000 forintért lehetett Czóbeleket venni, és azok most mondjuk hárommilliót érnek, akkor érdemes kiszámolni, mekkora volt akkor az akkori átlagfizetés.
– Arról mennyit lehet tudni, kikből áll a magyar műgyűjtői kör?
– Ezzel én nem nagyon foglalkozom, még ha azért vannak is arcok, akiket megismer az ember az árveréseken. Azt meg végképp soha nem tudod, hogy ki van a telefon másik végén, akivel az éppen licitáló tartja a kapcsolatot.
– Külföldi vásárlók mennyire érdeklődnek a magyar műtárgyak iránt?
– Vannak. Tavaly például a második legmagasabb, 95 milliós leütés mögött biztosan egy orosz nyelvű vásárló állt, legalábbis a teremben licitáló oroszul beszélt a mobiljába, ahonnan az utasításokat kapta, hogy meddig mehet el az árral.
– Nemrég tartott egy előadást az arab országokban jellemző műkincsvásárlási lázról. Mennyire rajzolhatja ez át a jövőben a nemzetközi múzeumi térképet?
– Az biztos, hogy nem véletlenül építenek ezek a gazdag arab országok fiók-Louvre-t, fiók-Guggenheim Múzeumot és áramlik ezekbe irgalmatlan nagy pénz. Az igazi nagy bevásárló mindenekelőtt Katar, hiszen az ottani emír húga, sejka al-Majassza bin Hamad ász-Száni képzett művészettörténész, és elképesztő, állítólag évi nagyjából egymilliárd dolláros kerete van a vásárlásokra. Csak amikről biztosan tudunk, hogy ő vette meg, már az elképesztő: a világ ma legdrágább festménye, Paul Gauguin: „Mikor házasodsz meg?” című vászna 2015-ben 300 millió dollárért került Rudolf Staechelin svájci műgyűjtő, a Sotheby’s volt igazgatója tulajdonából „a katari múzeumok” birtokába; náluk van a 250 millió dolláros Cézanne-kép, az egyik Kártyázók, vagy egy másik, egy tájkép 100 millióért; vagy Picasso Gyermek galambbal című alkotása, ami egy körülbelül 50 millió fontos magánvásárlás volt Nagy-Britanniában. És ez tényleg csak a jéghegy csúcsa. Ha majd egyszer megnyílik a katari múzeum, aminek az időpontja jó ideje csúszik, úgy tűnik, ott sincs azért olajból a kerítés, ott azért nagy meglepetések érhetik majd a látogatót. Ez nyilván nem fogja a Louvre-t vagy a Metropolitan Múzeumot a padlóhoz verni, de okozhat némi átrendeződést a világ múzeumi térképén.
– Mi van emögött a szándék mögött? Erőfitogtatás, sznobizmus?
– Kulturális turizmus, amit ma nagyon komolyan vesznek a világban. Zárójelben jegyzem meg, hogy a Baán László-féle Liget Budapest projekt ötlete, amivel én egyébként szimpatizálok, szintén ezt célozza.
– Akkor bontsuk ki ezt a zárójelet.
– Azt gondolom, hogy egy múzeumi negyed jót tesz egy városnak, és a benne lévő intézményeknek is, meg lehet ezt nézni például Bécsben. Ha kicsit koncentráltabban vannak bizonyos múzeumok, az növeli az előbb említett turisztikai vonzerőt. Hogy ennek a negyednek Budapesten pont a ligetben kell-e lennie, az összetett kérdés, ugyanakkor azt gondolom, hogy ennek a városnak sajnos semmilyen téren nincs komoly hosszú, de még csak középhosszú, sőt talán rövidtávú koncepciója sem, legyen szó építészetről, urbanisztikáról, kultúráról vagy közlekedésről. Ez legalább egy átgondolt koncepció. A Városligetet enélkül a projekt nélkül a fenti okok miatt szerintem nem lehetne rendbe tenni. És akkor vegyük figyelembe a véleményem szerint legfontosabb szempontot. A Magyar Nemzeti Galéria teljesen alkalmatlan helyen van a Várban, az épület maga is az múzeumi szempontból, nem is beszélve arról, hogy ha felköltözik a fél kormányzat, akkor oda turista nem fog egyszerűen bemenni. Elég csak összevetni a Szépművészeti Múzeum és a Galéria látogatottsági adatai közti különbséget, ami erősen az előbbi javára billen. A mostani Néprajzi Múzeum is alkalmatlan a szakszerű múzeumi munkára, akár a kiállításokat, akár a raktározást, akár a tudományos feldolgozást vagy az állagmegóvást nézzük. A Liget projekt ezeket a kérdéseket rendezi.
– A projekt kísérőzaja, politikai mellékzöngéje sem zavarja?
– De. Ahogyan ez az egész ma zajlik, az zavar. Tegyem hozzá: mindkét oldalról.
– Akkor úgy kérdezem, hogy egy alapvetően baloldali gondolkodású embernek nem kínos a szakmai hitelével erősíteni a kulturális kormányzat – néha elég érdekes – lépéseit?
– Én nem tudok se épületet, se várost, se parkot tervezni. Ezek szakmai feladatok, csinálják azok, akik értenek hozzá. Én is mindig azt csináltam, amihez, remélem, értek. Akiknek meg az a dolguk, hogy ezeket letárgyalják, keresztülvigyék, azok meg csinálják azt, úgy, ahogyan azt a legjobban, leghasznosabban, legkörültekintőbben kell. De lépjünk vissza oda, ahonnan ez az egész történet elindult: addig a felismerésig, hogy a Szépművészeti Múzeumot ki kell bővíteni, hogy alkalmas legyen a 21. századi elvárásoknak megfelelő munkára. Baán Lászlóék kitalálták a koncepciót és kiírták a pályázatot a megvalósításra. Az a földalatti bővítés, ami a nyertes terv lett, szerintem zseniális volt, 21. századi, nagyvonalú, és megoldotta volna a múzeum minden problémáját. És igen, ehhez bele kellett volna vágni a lépcsőbe. És? Csakhogy akkor hirtelen előkerültek valahonnan azok, akik szerint nem lehet a magyarok szent szakrális terén ilyen átalakítást végrehajtani. Miért nem? Milyen szakrális tér? Párizsban is őrjöngtek persze a Louvre előtti üvegpiramis terve miatt, ma meg már mindenki halál boldog tőle meg büszke rá. Szóval lett volna ez a terv, majd egy reggel, már pont indultak volna a munkások az ásóval, jött a telefon, hogy bocs, ez a pénz mégis inkább másra megy. Ebből a kudarcból nőtt ki az egész Liget-terv. A politika hirtelen lenyúlta a már odaítélt pénzt, és azt mondták, hogy a Baán meg majd kap egy még nagyobb szabású valamit. Ha akkor azt hagyták volna, már rég készen lenne a 21. századi Szépművészeti, a Liget meg szépen rohadna tovább, és senkinek nem fájna.
– Akkor evezzünk látszólag csendesebb vizekre. Hosszú éveken át szerkesztette a rendkívül szép, többszörös díjnyertes múzeumi szaklapot, a MúzeumCafét. Nem érezte időnként úgy, hogy ez az egyébként nagyon színvonalas kiadvány táplálja kicsit azt az illúziót, hogy a magyar múzeumi szféra pazar állapotban van, miközben sokan a vidéki közgyűjtemények csendes elsorvadása miatt aggódnak?
– De, ezt nagyon is átéreztem, olyannyira, hogy meg is írtam egyszer a lap egyik szerkesztőségi bevezetőjében, hogy ez a kiadvány olyan, mint a Titanic zenekara: játszunk, miközben alattunk süllyed a hajó. De el kell azt is mondanom, hogy ez a lap is Baán Lászlónak köszönhető, aki már a legelső igazgatói pályázatában leírta, hogy amennyiben ennek sikerül megteremteni a lehetőségét, indítani fog egy szakmai lapot, mert azt gondolja, hogy ezt a hazai múzeumi közeg megérdemli. Erre 2007-ben jött el a lehetőség. És igen, a MúzeumCafé kifejezetten drága lap. Tervezője, első művészeti vezetője, Salát Zalán Péter annak idején azt mondta, hogy ez a folyóirat, ha már a múzeumoké, legyen egy műtárgy. (Zárójelben jegyzem meg: az is lett, hiszen amikor 2011-ben három kategóriában megnyerte a Creativity International Awards aranyérmét, akkor kiállítási tárgyként bekerült a Phoenix-i Design Museum gyűjteményébe.) Amikor végigjártuk a vidéki múzeumokat, olyankor azt is mindig elmondtam, hogy ez a lap mennyiből készül évente. Olyan múzeumokban is, ahol egyébként közmunkások dolgoztak, akiket nem mellesleg az intézményből rúgtak ki korábban. És nem egyszer azt láttam, hogy a kis vidéki múzeum igazgatóján látszik, hogy a gutaütés kerülgeti, hallva ezt az összeget, ami esetleg az ő teljes éves költségvetésének a többszöröse. De ez megint hasonló kérdés, mint a Liget projekté. Mondjuk azt, hogy ne legyen ez a lap, hanem mindenki kap még, mondok egy összeget, plusz három forint negyven fillért, hiszen leosztva az összes múzeumra ennyi jutna egy-egy intézménynek ebből az összegből? Vagy csináljunk mégis egy lapot, amitől azt reméljük, hogy szakmailag profitálnak belőle a múzeumok. A kis, vidéki múzeumok is. Ráadásul a MúzeumCafé nem a többi múzeum elől elvett pénzből készül, hanem a Szépművészeti Múzeum teremti meg a kiadásának a feltételeit, és juttatja el, nem győzöm hangsúlyozni: nekik ingyen, minden hazai és határon túli magyar múzeumba. Vagyis ha nincs MúzeumCafé, attól egyetlen múzeumnak sem lesz még három forint negyven fillérrel sem többje.
– Nagyon sokféle területen megfordult már. Az is tudható, hogy hosszú időn keresztül foglalkozott az erdélyi magyar irodalommal. Ennek a szerelemnek miért szakadt vége?
– A hetvenes évek végén kezdtem el foglalkozni ezzel, az erdélyi magyar irodalom akkori fiatal szerzőiről írtam mindkét szakdolgozatomat, majd ez volt az első doktorim témája is. Akkoriban ez nem volt még annyira kurrens terület, egy kezemen meg tudnám számolni, hányan foglalkoztunk ezzel nyilvánosan. Azt gondoltam, hogy ez fontos téma, amivel érdemes és kell is foglalkozni. Ez a lendület a részemről nagyjából a rendszerváltásig tartott, az utolsó erdélyi irodalom témájú cikkem 1996-ban jelent meg. Akkorra már hirtelen mindenkinek fontos lett Erdély, boldog-boldogtalan ezzel foglalkozott, úgyhogy én félreálltam. Én Szőcs Gézával, Egyed Péterrel, Balla Zsófiával vagyok nagyjából egykorú, elsősorban az ő és a kortársaik munkásságával foglalkoztam. Kovács András Ferenccel például nagyon jó barátságban vagyok, de úgy gondoltam, róla már írjon majd az ő generációja. Aztán amikor már túlságosan is elegem lett a politikába, gazdaságba, mindenhova átnyergelő erdélyi költőkből, akiknek ma is mindenhol találkozol a nevével, és látod, ahogy szedik fel a nagy pénzeket, megírtam 2004-ben egy cikkben, miért veszek végleg búcsút az erdélyi irodalomtól. Hozzáteszem, akikről beszélek, azokkal nem az a bajom, hogy sok pénzt kapnak, nem vagyok irigy, hanem az a bajom, hogy korábban jó költők voltak, most meg rossz politikusok, meg rossz, elvakult, vértolulásos, gyűlölködő publicisták.
– Nemrég nyugdíjba vonult, holott nem úgy tűnik, hogy kiapadt volna az életkedve.
– 1971-ben érettségiztem, azóta folyamatosan dolgoztam. Először a Filmgyárban, majd egy vidéki múzeumban, azután különféle színházakban, majd a 80-as évek végétől a sajtó különböző területein. Nem dicsekedni akarok, de mindeközben elvégeztem egy főiskolát, aztán egy egyetemet, letettem két nyelvvizsgát, kétszer, két különböző szakterületből doktoráltam, másodjára ötvenéves fejjel ültem vissza az iskolapadba, könyveket írtam és óraadóként több egyetemen tanítottam is. Úgy érzem, hogy lényegében legalább két, de inkább három életet éltem egyszerre. Belefáradtam, innentől már csak egyet szeretnék.
– Másféle csalódás nem motiválja ezt? Mégiscsak abba a generációba tartozik, amelyik joggal élhette meg szép reményekkel a rendszerváltást.
– Annak, hogy én nyugdíjba mentem, az is oka volt, hogy azt gondoltam, hogy a nálam jóval fiatalabb szerkesztőtársam a MúzeumCafénál például mikor mutassa meg, hogy mit tud, ha nem most. Ez a dolog egyik oldala. A másik meg az, hogy az én generációm szerintem tud még annyit, hogy lehetne azért használni, ami a fejünkben van. Más kérdés, hogy erre most láthatóan nulla igény van.
– Mivel ismerjük egymást régebbről, jól tudom, hogy gyakran pörget a kezében egy fura kis faragványt. Mi is ez pontosan?
– Ez egy forcola, a velencei gondola evezőtartója, pontosabban annak a kicsinyített mása. Tényleg szinte mindig a kezemben van. Velence-mániás vagyok, sokat jártam ott. Gondolában ugyan soha nem ültem, mert sajnálom rá a pénzt, de mindig láttam ezeket az evezőtartókat. Meg vagyok győződve róla, hogy ez a legszebb tárgy a világon, miközben elképesztően funkcionális, hiszen minden hajlatnak megvan az oka, honnan hová és hogyan tedd át úgy a lapátot, hogy kanyarodj vagy fékezz vele. Ma egyetlen mester készít Velencében forcolákat, és nagyon érdekes, ahogyan dolgozik. Van egy hatalmas munkapadja, amin egyszerre tíz darab fát tud befogni, majd mindenféle speciális szerszámmal végigmegy rajtuk ugyanazokkal a mozdulatokkal. Aztán megfordítja őket, és megint következik tíz másféle mozdulat egy másik szerszámmal. Végül az első három darabot eldobja, mert azok csak arra vannak, hogy a tökéletes mozdulatok beleálljanak a kezébe. Gondolom, azt a hármat adja el a naiv turistáknak, meg persze a különböző méretű kisebb változatokat. Egyszer fogok még venni tőle egy eredeti méretűt is, ami egy posztamensen fog állni a lakásban, mint egy modern szobor.
– Aki nem ismeri régóta, annak is feltűnhet viszont, hogy soha nem hord zoknit, még télen sem. Ennek mi az oka?
– Nincs különösebb filozófiája. Nagyon régóta nem hordok zoknit, valójában nem is emlékszem, mikor volt rajtam utoljára. Valószínűleg a gimnáziumban még igen, mert a szüleim nyilván nem igazán örültek volna, ha azt látják, hogy télen is mezítláb járok. De azért nem egyedi eset ez, hiszen például Faludy György sem hordott soha zoknit. Einstein sem.
– Akkor ez egy elég díszes társaság.
– Igen, bár azt mindig el szoktam mondani ezzel kapcsolatban, hogy azt ugyan nem állíthatom, hogy én már hamarabb nem hordtam volna zoknit, mint Faludy, ugyanakkor az tény, hogy én már akkor nem hordtam zoknit, amikor az még nem volt köztudott Magyarországon, hiszen ő maga is tiltott szerző volt, hogy a Faludy sem visel soha.
Melyik a kedvenc
... műalkotása – Marcel Duchamp: Fountain (vagyis „a piszoár”) és/vagy Banksy: Camera Rat (vagyis a londoni „fényképező patkány”-graffiti)
... múzeuma – a kaposvári Róma Villa és/vagy a New York-i Ellis Island Immigration Museum
... erdélyi költője – ez nem lesz jó, mert bárkit mondok, a többi barátom megsértődik
... saját műtárgya – apám és/vagy apai nagyapám egyetlen-egyetlen megmaradt festménye
... könyve – Hunyady Sándor: Géza és Dusán és/vagy Esterházy Péter: Esti
