Utolsó rántott hús a Kispipában

Fesztbaum Béla Seress Rezsőről, Molnár Ferencről, a Vígszínház múltjáról és jelenéről, a szakmai alázatról és a politikai megosztottságról.

– Úgy tudom, Seress Rezső zongorája is önhöz került.
– A Kispipa vendéglő tavaly bezárt, és a tulajdonos megkeresett azzal, hogy nekem adná azt az ütött-kopott barna pianínót, amely azóta ott állt az étteremben, amióta ő a hetvenes évek közepén átvette a vezetését. Seress Rezső 1968-ban halt meg, de hogy később a Kispipában meghagyták-e a zongoráját, nem tudni. Legyen ez is a legenda része, de jó eséllyel mondhatjuk, hogy ez valóban az a hangszer. Persze nem volt ilyen egyszerű a történet. A pianínónak ugyanis – amellett, hogy magán viselte a pörköltszafttól a bőven mért vörösborig az elmúlt évtizedek vendéglátózásának nyomait – rettenetes hangja is volt. Egy kiváló zongoratechnikussal újíttattam fel, és a Seress-estemen már ezen a régi pianínón játszom.

– A Rózsavölgyi Szalonban látható Szülőfalum, Pest című estjében Molnár Ferencnek a nagyközönség számára kevésbé ismert arcát mutatja meg.
– Nagy istenkísértés Molnár Ferenc kapcsán nem egy jól bevált vígjátékkal támadni, de úgy érzem, az előadás életképes vállalkozás. Molnár Ferenc rendkívül szellemes és kiváló újságíró is volt. Éles szemmel és szenvedéllyel nézett körül Pesten, az éppen felnövő világvárosban, és megírt mindent, amit látott: a kisember hétköznapjait, a közélet visszásságait, a társadalmi egyenlőtlenségeket és a mindenhol felbukkanó álszentséget. A darabjai dramaturgiáját többnyire a magánélet hazugságaira, a megcsalásokra építette, de publicisztikájában ugyanilyen nyitottan és érzékenyen fordult a társadalmi problémák felé. Hogy párbeszédbe léphet-e a száz évvel ezelőtti Molnár Ferenc-i újságírás a jelennel, azt döntse el a közönség, de a szándékom mindenesetre ez volt. Saját korának rekvizitumai között próbálom bemutatni a publicista Molnárt. A Rózsavölgyi Szalon jó terep erre, hisz ez egy olyan kávéház, amely picit színháznak álmodja magát, méghozzá olyan színháznak, amelytől nem idegen a kávéházi légkör. Ez minden szempontból passzol Molnárhoz, akinek a cikkei nagy valószínűséggel kávéházakban láttak napvilágot.

– Seress Rezső és Molnár Ferenc mellett Kosztolányi Dezsőnek is külön estet szentelt. Mi az, ami miatt ennyire vonzódik a századelő hangulatához?
– Nem muzeális értékként kezelem a múltat, ennek a korszaknak az alkotóival tudok görbe vagy épp nagyon élesen világító tükröt tartani a jelennek. A másik ok a Vígszínházban és környékén keresendő. Nagyon szeretem az eleganciáját, a stíljét, a múltból felénk áradó szakmaiságát. És azokat az alkotókat, akik az intézmény megalapításakor itt tevékenykedtek, és nagyon magas szinten művelték a mesterségüket. Ebben a korban születik meg tulajdonképpen az a nyelv, amelyet ma is használunk.

– 2016-ban a Színház- és Filmművészeti Egyetemen (SZFE) summa cum laude minősítéssel doktori címet szerzett. Disszertációját Ditrói Mórról, a Vígszínház első művészeti igazgatójáról írta. Nemrég a Corvina Kiadó gondozásában – Aki Budapestet mulattatja, de Kolozsvárról álmodik címmel – könyv formájában is megjelent ennek átdolgozott változata.
– Tíz év vígszínházi munka után elkezdett hiányozni a szakma elméleti része. 2009-ben szereztem színháztudományi diplomát a veszprémi Pannon Egyetemen, és az ottani szakdolgozatomban, melyben a Vígszínház tradícióit és folyamatos megújulásait vizsgáltam, szenteltem már egy fejezetet Ditróinak. Amikor néhány éve Marton Lászlónak köszönhetően Ditrói Mór megjelent az SZFE doktori iskolájának hivatalos témahirdetései között, úgy éreztem, folytatnom kell munkásságának a feldolgozását. Sok kisebb szerepem van, sokat kell várakoznom az öltözőmben; „két jelenés” között írtam meg a doktori disszertációmat az elmúlt években. Alapvetően színháztörténeti munkáról van szó, de a Corvina Kiadó munkatársainak segítségével könyvszerűvé alakítottuk a dolgozatomat, amely nem vesztette el tudományos karakterét sem. A könyv gazdag képanyagát az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI) bocsátotta a rendelkezésemre.

– Ditrói Mórnak nincs igazán méltó helye a magyar színháztörténetben.
– Ignotus írta róla, hogy „Ditrói Mór azt cselekedte meg Magyarországon, mint Sztanyiszlavszkij Moszkvában”. Ám furcsamód pont a Vígszínház takarja el őt a szemünk elől. A szórakoztató attitűd, franciás típusú bohózatok, a sok egy kaptafára készült vígjáték miatt nem tudjuk igazán, hogy mit is köszönhet neki a magyar színháztörténet. Az ő indíttatására az addig bevett, alapvetően a Nemzeti Színház stílusára jellemző felmondó, erősen „kifelé” forduló játékmódot elkezdi felváltani egy személyesebb, természetes színészi megnyilatkozás. Azóta természetesen nagyon sok változáson ment keresztül a színházművészet, számos izmus befolyásolta, de úgy vélem, a Ditrói Mór által kijelölt irány a mai napig nem vesztette el az értékét. Ditrói a színészeitől elvárta, hogy ne mutassanak hamis pátoszt, hanem saját magukból kiindulva fogalmazzák meg a szerepeket. Persze korábban is voltak hívei és képviselői a természetes előadási stílusnak, de Ditróinál ez az egész társulatra lesz jellemző. Nála nem egy sztár köré épültek az előadások, az összjáték számított. Ennek köszönhetően a színészeknek nem feltétlenül kellett vonzónak lenniük, fontosabb volt a karakteres megjelenés, így lehettek akár kis termetűek és elálló fülűek is. Nagy pedagógiai érzékkel indított útnak fiatal tehetségeket. Két legfontosabb színésze – Varsányi Irén és Hegedűs Gyula – is szinte gyerek volt még, a húszas éveik elején jártak, amikor elindult a Vígszínház.

– Színháztörténészként mi a véleménye, létezik ma az a vígszínházi játékstílus, amely egykor oly meghatározó volt?
– A Vígszínház egy népszínház, széles közönségnek kell műsort kínálnia. Az elmúlt 121 évben magához édesgetett mindenféle műfajt. Ma is egyszerre tartunk repertoáron zenés darabokat, fajsúlyos drámákat, Brechtet, Shakespeare-t, gyerekelőadásokat és persze Molnár Ferenc-komédiákat. Nehéz tetten érni egységes irányt, persze ezt nem hibaként rovom fel. Ma nem létezik az a jól körülhatárolható stílus, amely a színházzal kapcsolatban fogalommá vált. Ez egy kulturális együttható volt: egyszerre alapult belülről fakadó, természetes színpadi létezésen, de kialakulásában külső tényezők is közrejátszottak. Maga a Vígszínház elegáns épülete vagy a színpadkép is. Ditróinál jelenik meg először a színpadon a valóságos szobabelső; a festett díszletelemeket felváltja az ajtó, a mennyezet, a gazdagon berendezett enteriőr: egy úriasszony budoárja, egy államtitkár fényűző várószobája. Az egykor egységes vígszínházi stílus természetesen mára megszűnt, de amit annak idején Ditrói kérhetett a színészeitől a színpadon, az nem vesztette értékét és érvényét.

– 1997-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Marton László tanítványaként. Azóta tagja a Vígszínháznak. Mi az, ami még ennyi idő után is oda köti?
– Évek óta játsszuk A padlás című darabot, és annak az egyik legszebb, Fényév távolság című dalában a főhős énekli ezt a sort: „ nekem itt van dolgom, nekem itt vannak álmaim ” Ezzel jelenleg így vagyok én is. Dolgom van a Vígszínház múltjával és jelenével. Soha nem mértem kilóra, hogy mekkora szerepeket osztottak rám, a kisebb fajsúlyú számomra ugyanolyan megoldandó feladat. Egészséges színházi rendszerben hiszek, ahol mindenkinek mindent meg kell csinálnia. Senki sem csak főszerepre váltott bérletet, amikor színésznek állt. Ha az ember egy társulat része, lehet, hogy évadokon keresztül a hátsó sorban áll, de ez engem egyáltalán nem bánt. Ha van nagyobb, örömmel fogadom, és ha csak kisebb jön, azt sem bánom, hiszen ez a szakmám. Az alkatom sem predesztinál feltétlenül mindig a nagy szerepekre. Ilyen szempontból igyekszem tisztában lenni önmagammal. A 2013-ban bemutatott Az álomkommandó, amelyben az egyik főszerepet alakíthattam, fontos állomás volt nekem és a színháznak is. Sütő András írása, amelyet Szász János rendezett, az auschwitzi Mengele-laboratóriumban játszódik, a sonderkommandó lázadásának idején. Ez abban az évben eljutott a POSZT-ig, vagyis bekerült az évad legfontosabb tizenkét előadása közé. Büszke vagyok, hogy ebben nekem fontos részem volt.

– A társulat több meghatározó tagja is távozik a Vígszínháztól a jövő évadtól. Mi az oka, hogy egyszerre ennyien hagyják ott az intézményt?
– Az ok nyilvánvalóan mindenkinél más és más. Az elmúlt időszak tendenciái és a távozók eddigi nyilatkozatai arra mutatnak, hogy az ide szerződtetett fiataloknak és a középgeneráció tagjainak, akik a társulat fontos tartópillérévé válhatnak, hosszú távon nem perspektíva a Vígszínház. Úgy tűnik, hogy a személyes ambíciók és a színház törekvései sok esetben nem találkoznak, még akkor sem, ha valakinek például főszerepekből sokkal több jut. Én személy szerint nagyon sajnálom a távozásokat, és a lehető legtöbb művészi sikert kívánom mindannyiuknak.

– A magyar színházi élet politikai megosztottsága mára természetessé vált. A századelőn is volt példa hasonlóra?
– Elődeink sem voltak szentek, de a politikai törésvonalak mentén való ilyen megosztottság a régi idők magyar színházára nem volt igazán jellemző. Akkoriban nem az ideológiák, hanem a sikerek határozták meg a rivalizálást. Csak a közönségért folytatott harc és a mind magasabb művészi célok elérése számított. Manapság az igazgatókat gyakran nem művészi szempontok szerint választják ki vagy váltják le. Ebben a helyzetben, úgy érzem, a legtöbbet azzal tehetem, ha tisztességesen végzem a dolgom. Ha makacsul kitartok amellett, hogy ez egy este héttől tízig tartó műfaj, és ebben a három órában a tehetségemhez képest a legerősebbet nyújtom a közönségnek. Egészen addig, amíg a történelem nem alakítja úgy, hogy másképp kell dönteni.

Melyik a kedvenc

műalkotása?
Caspar David Friedrich: Az élet állomásai.

építésze?
Korb Flóris és századfordulós budapesti épületei.

könyve?
Mit mondhatnék, épp a sajátom: Aki Budapestet mulattatja, de Kolozsvárról álmodik – Ditrói Mór színházi életrajza.

zeneszerzője?
Mark Knopfler