„Egyszerre élünk az űrkorszakban és a kőkorszakban”

Nemere István a robotizáció következményeiről, feleségei türelméről és a szigorú munkarendben élt életről. Interjú.

– Semmilyen káros szenvedélye nincs? Mármint a munkamánián túl.
– Nincs. Életemben nem volt cigaretta a számban, már fiatalon absztinens voltam, a kábítószereket pedig nem is ismerem.

– Honnan veszi az ötleteket?
– A világban egyetlen nap alatt annyi érdekes dolog történik, hogy ha száz évig élnék, akkor sem tudnám megírni annak az egy napnak a történéseit sem. Olyan nincs, hogy ne lenne miről írni.

– Többször nősült
– Negyedszer vagyok házas, valóban.

– Előfordulhat, hogy a volt házastársai nem bírták ezt az életformát?
– Ez is belejátszódhatott a válásaimba, ezt önkritikusan meg kell állapítanom, de sok minden más is nyilván. Dicséretre méltó, ha valaki húsz éven át bírja a hülyeségeimet, és csak aztán dobja be a törülközőt. Minden tiszteletem az előző feleségeimé, mert így is sokáig kitartottak mellettem, én fordított esetben nem biztos, hogy ilyen sokáig húztam volna.

– Nehéz embernek tartja magát?
– Nem, egyébként egyáltalán nem vagyok az. Velem nem lehet veszekedni. De nyilván van néhány tulajdonságom, amely megnehezíti a partner életét. De tény, hogy az életemben az írásnak rendelek alá mindent. Például nyugodtan vásárolunk vasárnap délután, amikor jön egy telefon, mint most magától, és én már abban a pillanatban nem vagyok ott fejben, mert az interjúra készülök.

– Tehát sikerült egy békés vasárnap délutánt tönkretennem?
– Nem, természetesen nem tett semmit tönkre, de tény, hogy mindenben nagyon precíz vagyok, inkább érek oda valahova egy órával hamarabb, mint hogy késsek öt percet. És szó szerint mindig írok, amikor utazom, akkor is jár az agyam egy könyvön.

– Jöjjön egy szakmaiskodó kérdés: tudja önmagát korszakolni? Vannak Nemere Istvánnak „sci-fis”, „romantikus” vagy éppen „történelmis” korszakai?
– Vannak, de nem bomlanak hosszabb korszakokra. Ez három dolgon múlik: nekem mihez van kedvem, a kiadó mit szeretne, és hogy a kereskedőkön keresztül érkezett jelzések alapján az olvasók éppen mit várnának. A hármat kell valahogy ötvözni. Persze van olyan, hogy én nagyon szívesen írnék egy sci-fit, de erre már vagy hat éve nem került sor, mert nem igazán jelenik meg ilyen igény. A történelmi munkáim pedig már húsz éve mennek, és egyre inkább túlsúlyba kerülnek a nagymonográfiák. Igaz, az utóbbi időben trilógiákat, sőt dupla trilógiákat is írok. Nem osztom magam korszakokra, sok minden érdekel, talán túl sok is, sok mindennel foglalkozom, egyesek szerint túl sokkal. De én mindig azt hiszem, ami engem érdekel, az az olvasónak is érdekes.

– Egyszerre hány könyvet ír?
– Egyszerre azért általában egyet. Van egy fő munkám, amelyen délelőtt dolgozom, és van, hogy délután könnyedebb témában írok még, de egyszerre maximum két könyv fér bele párhuzamosan.

– Többször előfordult, hogy rekordidő alatt írt meg könyvet súlyos témában, például a betegeket gyilkoló nővérről, aki „Fekete Özvegyként” híresült el, vagy éppen a 2001. szeptember 11-i terrortámadásokról. Hogy tud ilyenkor gyorsan felkészülni?
– Ennek azért olyan témának kell lennie, amelyben már korábban is folytattam kutatásokat. Ilyen volt a Kurszk tengeralattjáró tragédiája vagy a szeptember 11-i terrortámadás. Alighogy leomlottak a tornyok, két kiadó már jelezte nekem, hogy kellene egy könyv a merényletről. Az nyert, amelyik először telefonált, és tíz napon belül készen voltam egy dokumentarista regénnyel, de ezt azért tudtam megtenni, mert addigra már évek óta gyűjtöttem az anyagot Oszáma bin Ládenről. Amikor először megjelent a neve nyomtatásban, betettem a cikket egy dossziéba, és onnantól kezdve mindent eltettem róla. Most is van legalább hetven ilyen dossziém, amelyekben anyagokat gyűjtök a legkülönfélébb témákban. Persze biztos, hogy ezekből harmincnál több nem szerepel majd a könyveimben, de nem tudom megmondani, melyik lesz az a harminc. Így gyűjtök mindent, ami érdekel, aztán egyes dossziék meghíznak, másokat előbb-utóbb kidobok.

– Most milyen témák foglalkoztatják leginkább?
– A robotok, az önjáró autók és a genetikai kutatások, beavatkozások orvosetikai vonatkozása. Tehát az, hogy lesznek-e „genetikailag megtervezett gyerekek”, hogyan tűnhet el a gyógyítás a jövőben, és átveheti-e a helyét a megelőzés. Ezenkívül az internet társadalmi hasznai és kárai is érdekelnek. Nagy segítség ebben, hogy minden évben megjelenhet egy Titkok könyve, és ebben kiélhetem ilyen tárgyú érdeklődésemet rövidebb formában.

– A robotizációt és a géntechnológiát tekintve optimista vagy pesszimista a jövőt illetően? Jól fogja ezeket használni az emberiség?
– Én mindig optimista vagyok, pesszimista ember szerintem ne is foglalkozzon a jövővel, mert abból nem sok jó fog kisülni. A robotizáció rengeteg jót hozhat az emberiségnek, persze meg kell találnunk a módját, hogy a jövőben is mindenki dolgozhasson valamennyit, mert az fontos. De nem hiszem például, hogy a robotok majd egyszer leigázzák például az emberiséget. Szerintem a legtöbben nem is tudják, milyen nagy változások előtt állunk akár már tíz éven belül. Mindenki az önvezető autókról beszél, én meg azt mondom, az emberiség a saját fejlődésébe fog belenyúlni egy hatalmasat. Ez sokaknak nem tetszik most sem, de ezt nem lehet megállítani. Én már tíz-tizenöt évvel ezelőtt foglalkoztam ilyen kérdésekkel. Van egy regényem például, amely arról szól, hogy megtalálták azt a módszert, amellyel az embert mindig újra és újra lehet klónozni, legfeljebb a halála körülményeire nem emlékszik, de minden másra igen. Gondolja el: ha van egy ilyen ember, aki tudja, hogy gyakorlatilag nem eshet baja, mert ha mondjuk katona, tűzoltó vagy űrhajós, és még bele is hal a küldetésébe, simán folytatni fogja az életét. Egy ilyen ember bármit elvállal. Ehhez egyre közelebb jutunk.

– Nem fél attól, hogy kettészakad az emberiség? Lesz egy része, amelyik meg tudja majd ezeket a beavatkozásokat fizetni, ők egészségesen, sokáig élhetnek, akár örökké is, míg lesznek, akiknek ez soha nem adatik meg.
– Miért, most nem így van? Most is két részre szakadt az emberiség, sőt ez mindig így volt, amióta létezik a civilizáció. Ma is egyszerre élünk az űrkorszakban és a kőkorszakban. Van a világon ilyen és olyan is. Az erőforrások sosem állnak egyszerre mindenkinek a rendelkezésére. Felül elkezdődik, és jó esetben lecsorog minél többekhez.

– Történelmi tárgyú könyveivel szeret provokálni, szembemenni a hagyományos vagy elfogadott történelmi elméletekkel.
– Valóban, és kapok is ezért rendesen. Különösen a Trianon-könyvemért vagy a legújabbért, amelyben a magyarság hét fő történelmi bűnéről írok. Szerintem a mai népszerű elméletek mind a jelen állapotait, fogalmait vetítik vissza a múltba. Ezért Trianonnal kapcsolatban szinte csak arról olvasni, hogy milyen csúnyán elbántak velünk, de ha az ember végignézi a korabeli irodalmat, láthatja, hogy 1867-től kezdve a magyar uralkodó osztály mindent megtett, hogy elidegenítse a nemzetiségeket. Sokan nem örültek ennek a nézőpontnak, de baj, hogy sokan nem is akarják tudni, hogyan történtek a dolgok valójában. Én a könyveimmel középen állok, néha kiosztok mindenkit jobbról is és balról is, és ezt nem szeretik. A végén már kénytelen voltam a hét főbűnről szóló könyvem fülszövegébe a nevem után beírni, hogy a szerző „nem zsidó, nem kommunista, nem náci, nem szabadkőműves”.

– A történelmi tárgyú könyveihez hogyan válogatja össze a forrásait?
– Amit csak tudok, igyekszem összeszedni. Megírtam Magyarország történetét hét kötetben, egy idő után a kiadó egy könyvbe rendezte őket, eddig kilencvenezer példánynál tartunk, erre nagyon büszke vagyok. Minden királyról, minden uralkodóról, a feleségükről, a gyermekeikről, mindenkiről, aki a környezetükben volt, minden információt összegyűjtöttem, amit csak lehetett, és ami egy kicsit is igaznak látszott, azt leírtam. Minden korról összeszedek mindent, amit lehet, és leírom a tényeket egymás mellé. Ezért is sokan támadnak, mert én nem foglalok állást, leírom a tényeket, maximum teszek egy-két sugallatot jobbra vagy balra. De most elvárják, hogy az író pártos legyen, én pedig nem állok egyik oldalon sem.

– A történészszakma hogy fogadta ezeket a könyveket?
– Gyakorlatilag sehogy. Egyáltalán nem foglalkoztak a könyveimmel. Nem hallottam egyetlen hivatalos megnyilatkozást sem a szakma képviselőitől. Jellemző volt, amikor egy kiadó öt-hat éve kért tőlem egy sorozatot a magyar uralkodókról. Ez el is készült, huszonhét kötetben tárgyaltuk a magyar királyokat és tizenháromban a királynékat. Ám a kiadó megkért, hogy ne a saját nevemen jelenjen meg, mert féltek, hogy sokan felbőszülnek majd, ezért szinte minden kötet más és más álnéven jött ki. Végül nem történt botrány, a könyvek szépek, a kiállításuk remek, jó fotók vannak bennük, szép papírra nyomták, sokan szerették is őket. Jellemző, hogy még az Országos Széchényi Könyvtárban is az álnevekkel katalogizálták őket, és csak később kapcsoltak, amikor már az én honlapomon is megjelentek. Van egyfajta félelem és védekezés minden szinten az olyanoktól, akik nem felkent papjai a szakmának.

– Ez jellemző az írói munkásságára is? Az írótársadalom sem fogadta be?
– Nyolcszor kértem a felvételem a Magyar Írószövetségbe, aztán a hetvenedik születésnapomon már ők fordultak hozzám azzal, hogy jelentkezzek, mert biztos felvesznek, de én akkor ezt már értelemszerűen elutasítottam. Sehová sem szoktam tartozni, ez megnehezíti az életem, de ez így volt már a pártállami időkben is.

– Van önben sértettség a magyar írókkal szemben?
– Valamicske van. Sokszor írok fontos témákról, jól, rosszul, de foglalkozom az eseménnyel, és soha senki nem veszi fel a fonalat, mintha nem is vennék észre. Ez azért néha dühít. Például én írtam az első regényt Magyarországon az eutanáziáról még a nyolcvanas években. Szintén még a rendszerváltás előtt írtam már arról, hogy a víz hamarosan háborúk kiváltó oka lesz. De semmi visszhang. Az utolsó normális kritika könyvemről 1986-ban jelent meg az Élet és Irodalomban, amelynek mellesleg előtte tizenöt évig rendszeres szerzője voltam. Aztán egy 2016-os internetes bejegyzésig semmi. Mintha nem is léteznék. Onnan nézve pici fekete pont vagyok.

– Van kapcsolata a magyar írókkal?
– Az úgynevezett első vonallal nem nagyon. A munkáim témái kapcsán ismerem Lőrincz L. Lászlót már vagy harminc éve, jóban vagyunk. Szintén a munkám miatt az utóbbi időben többször találkoztam Moldova Györggyel, akinek a politikai nézeteivel abszolút nem értek egyet, de sok szempontból hasonló helyzetben vagyunk: nem engedtek be minket a belső körökbe. Ez olyan, mintha egy futóversenyen kellene részt vennem, ahol a felkent írók bent futnak a stadionban a reflektorfényben, míg nekem csak kint jut hely, és nemhogy reflektorfény nincs, de még nagyobb kört is kell futnom, mint nekik. De nem érdekel, futok, nem állok meg.

– Korábban a PEN Klub tagjaként jelölhetett neveket az irodalmi Nobel-díjra. Jelölt magyar írót?
– Nem. Nekem akkor is az volt a mániám, hogy az egészen kis országok, kis nyelvek íróit dobjuk már fel egyszer, így mindig ilyet jelöltem – egyikük sem nyert. De el kell mondanom, bár akkor köztudott volt rólam, hogy jelölök, egyetlen magyar kollégám sem fordult hozzám sosem, hogy „jelölj már, légy szíves!”. Ez azért pozitív.

– Művésznek tartja magát?
– Alkotó embernek. Néha megijesztem a közönségem, amikor azt mondom, az író olyan, mint az Isten: világokat hoz létre, amikor alkot. Még ha az csak egy rövid novella is. Ilyen szempontból valószínűleg művész vagyok, de ez a kérdés nem foglalkoztat. Dolgozom, írok. Az írásért vagyok.

– A politikát miért utálja ennyire?
– Még kérdezi? Aki Magyarországon töltötte az utóbbi hetvenvalahány évet, mint én, az már éppen elég sokat látott ahhoz, hogy utálja. Az ötvenes években volt az „El a kezekkel Koreától!” plakát, és már arról is mennyi mindent hazudtak. Ráadásul tudom, hogyan bántak el a kommunisták egyfelől a sváb őseimmel, másrészt a nagyszüleimmel is, hiszen a nagyapámnak szállodái voltak, „kapitalista” volt, de az államosításoknál mindent elveszítettünk.

– Plakátok most is vannak bőven az országban, a legkisebb faluban is. Erről mi a véleménye?
– Csak egy szó: lesújtó.

– Megnézte, kik jelentettek annak idején önről?
– Természetesen, mert szóltak is a levéltárból, hogy van mit megnéznem. 1966–72 között Lengyelországban éltem, ekkor kezdtek az írásaim miatt megfigyelni, és nyomoztak utánam, elkoboztak kéziratokat, majd amikor visszajöttem Magyarországra, a lengyelek szóltak a magyar társszerveknek, amelyek folytatták a megfigyelésem. Kézzel írt, cirill betűs jelentések voltak. Azoknak a nevét ismerhettem meg, akik addigra már nem éltek, az egyik újságíró volt, a másik könyvtárigazgató.

– Miért érdekli önt annyira a titkosszolgálatok világa?
– A Szovjetunió, a kommunizmus és ennek máig élő titkosszolgálata régóta érdekel, talán érthető, miért. Az emberiség ellenségei, igyekszem lerántani róluk a leplet.

– Nem tervezi, hogy nyugdíjba megy?
– Nem. Nagyon csodálkozom, amikor megkérdezik: „és még mindig ír?”, hát persze hogy írok, miért hagynám abba.