– A közfelfogás szerint a nyelvek iránt érdeklődők világot akarnak látni, utazni szeretnének, és az idegen nyelvet ennek eszközéül szánják. Önnel is így volt ez?
– Eredetileg művészettörténetre jelentkeztem, de csak angol szakra vettek fel, és ez aztán eldöntötte a kérdést. Pedig akkoriban még csak németül beszéltem – von Haus aus, ahogy akkor mondták –, angolul nem nagyon. 1962-ben érettségiztem, és abban az időben a középiskolákban gyakorlatilag nem létezett angoloktatás, így egy mindenhonnan kirúgott magántanárhoz jártunk egy barátommal. Egyáltalán nem csak angolul tanultunk tőle, igen szuggesztív ember volt, olyannyira, hogy végül a barátom is fordító lett, bár ő főként angolra fordít. De hogy a kérdésére is válaszoljak Ne tréfáljon, 1962-ben a nyugati utazás nem létezhetett mint szempont, hiszen az időjárás-jelentés is véget ért Hegyeshalomnál.
– Akkor mi fogta meg az angolban?
– Az, ami miatt az angol mindenkit vonzott abban az időben és még jó sokáig utána is: a modernség. Minthogy nem voltak más források Amerikáról, csak az irodalom, így mindenki, aki legalább némi képet akart alkotni az amerikai életről, ott írt regényeket olvasott. Az angol nyelvű irodalom népszerűségét a tökéletes bezártság és információhiány alapozta meg. Nagy vonzereje volt az angoltanulásnak: általa az ember olyan műveket tudott elolvasni, amelyeket nem fordítottak le magyarra, így senki sem ismerhette őket, aki nem beszélte a nyelvet. Titkos világba léphettünk be.
– Könnyen hozzá lehetett férni angol nyelvű könyvekhez?
– Egyáltalán nem. Amit olvasni lehetett, az a háború előttről maradt, illetve a háborút követő egy-két évben keveredett ide valahogy. Az új könyvek szinte teljesen hiányoztak, idegen nyelvű könyveket nem árultak. Volt egy XIX. századi lipcsei kiadó, a Tauchnitz, amely angol nyelvű könyvek – klasszikusok és a kor modern angol műveinek – kiadásával foglalkozott. A magyar antikváriumok a Tauchnitz 1800-as évek végén kiadott, puha kötésű könyveivel voltak tele, gyakorlatilag csak ezekhez lehetett hozzáférni. Később az NDK-ban „újra föltalálták” a Tauchnitzot, és Seven Seas Books néven kezdtek angol nyelvű köteteket megjelentetni. Ezek nem is voltak rosszak, bár természetesen erősen szelektáltak. Ezek a könyvek jelentették a magyar diákok számára hozzáférhető angol nyelvű irodalom másik forrását. Az egyetemi angol tanszék könyvtárában sem nagyon voltak angol nyelvű könyvek. A legendás angoltanár, Arthur Yolland még a XIX. század végén érkezett Magyarországra, és az egyetemi oktatás mellett főleg teniszedzőként és futballbíróként működött. A pesti angol tanszék könyvtárának alapjait az ő barátjának, Arthur Pattersonnak a magánkönyvtára jelentette, amelyet Yolland professzor úr közbenjárására hagyományozott az egyetemre. Minden könyvbe bele volt pecsételve, hogy „Patterson Arthur könyvtárából”. Ezek mellett csak az úgynevezett fölös példányokból kaphatott a tanszék. Az ötvenes évek elején rengeteg magán- és intézményi könyvtárat foglaltak le, a köteteket pedig szortírozták. A nemkívánatos műveket bezúzták, a maradékot pedig szétosztották arra érdemesnek ítélt helyek között, persze az érdem sorrendjében. Így az angol tanszék könyvtárába is kerültek könyvek, amelyekbe belebélyegezték nagy betűkkel, hogy „fölös példány”. Vagyis olyan könyvek voltak ezek, amelyekre az igazán jelentős helyek nem tartottak igényt. Ezek között voltak valamelyik Zichy gróf gyönyörű szép, vörös bőrbe kötött, XIX. századi könyvei is a tanszéki könyvtárban, amely így aztán eléggé esetleges állománnyal rendelkezett.