„Ha a humor meghal, öt perc múlva én is halott leszek”

Koós János az ellopott oboáról, a Ferencvárosról és Latabár Kálmán csínytevéséről. Interjú.

– Amikor az interjú időpontját egyeztettük, hosszan sorolta elfoglaltságait, szinte minden napra jut egy fellépése. A minap lett nyolcvanéves, hogyan bírja még a tempót?
– Néha már nehezen, de még folyamatosan járok fellépni, és mindig én vezetek. Ötvenhét éve vagyok a szakmában, és azóta akárhová megyünk, én ülök a kormánynál. Egyszer nem én vezettem, akkor úgy szedtek ki bennünket az árokból. Persze nem hencegni akarok a vezetéssel, nem hőstett, remekül ki tudom pihenni magam útközben.

– A szakmában mindig híres volt az egészségéről. Tényleg sosem betegedett meg?
– Soha nem fáztam meg még életemben, és sosem mondtam le koncertet. A legmagasabb lázam 37,1 fokos volt. Bármilyen hideg lehetett, kimentem a Fradi-meccsre, végigordítottam, és este ugyanúgy elénekeltem mindent. Körülöttem mindenki krákogott, skálázott, aggódott a hangja miatt, én csak nevettem. Erdélyből származom. A háború alatt költöztünk Magyarországra, Miskolcon telepedtünk le, mert ott élt az apám nővére, és ott a Bükk, amely egy kicsit hasonlít hátrahagyott otthonunkra. Persze apám igazi székely emberként mindig lemondóan legyintett, hogy a Bükk csak egy bucka. Korábban szobafestőként dolgozott, a költözés után előbb fűszerüzletet nyitott, és amikor azt államosították, a lillafüredi Palotaszálló karbantartója lett. Anyámmal minden hétvégén kidöcögtünk hozzá a kisvasúttal. Egyik alkalommal apám kivitt a vízeséshez, mínusz húsz fok volt, minden jégbe dermedt körülöttünk. Odafordult hozzám, fiam, add ide a sapkádat, odaadtam, add ide a sálad is, azt is odaadtam, végül a kesztyűt is, majd összegyűrte a kis csomagot, és behajította a vízesésbe. Ilyesmit többé meg ne lássak rajtad!, mondta. Nem is hordtam azóta egyiket sem. Amikor az Expressz zenekarral Szibériában léptünk fel, mínusz 43 fok volt, mindenki a feje tetejéig be volt öltözve, én meg sapka, sál és kesztyű nélkül mászkáltam.

– Apja tisztességes mesterembert szeretett volna faragni önből, hogyan kötött ki mégis a zenénél?
– Gyerekkoromban beleszerettem a klasszikus muzsikába. Egyik ősszel megjelent a helyi lapban egy hirdetés, hogy a zeneiskola felvételt hirdet. Elmentem, és ahogy beléptem az épületbe, egyből megütötte az orromat a zene illata. Az egyik sarokban egy hegedűs gyakorolt, a másikban furulyás, én pedig ott álltam úgy, hogy még sosem volt hangszer a kezemben. Kérdezték is a felvételi bizottság tagjai, hogy mit keresek ott, mondtam, zenész szeretnék lenni. Jól van, akkor énekeljek valamit, elénekeltem a Hazám, hazámat a Bánk bánból. Rendben, most vicsorítsak, kérték, vicsorítottam, megvizsgálták a fogsoromat, majd annyit mondtak: fel van véve, maga oboista lesz. Nagy örömmel rohantam haza, és elújságoltam édesanyámnak, hogy oboán fogok játszani. Nagyon ügyes vagy, kisfiam, de az milyen hangszer, kérdezte. Fogalmam sincs, mondtam, de oboista leszek.

– Ennek a hangszernek nem sok köze van a táncdalénekléshez.
– Az iskolai bálokon mindig szerettem felhívni magamra a figyelmet. Egyszer felmentem a színpadra, hátraszóltam a zenekarnak, hogy You are my destiny, ez nagy sláger volt akkoriban, csakhogy én egy szót sem tudtam angolul. Elkezdték játszani, én meg halandzsáztam, óriási sikert arattam. De ez csak móka volt, sosem gondoltam komolyan rá, hogy énekes legyek. Zenei gimnáziumban érettségiztem, aztán felkerültem Budapestre a Pénzügyőr Művészegyütteshez, egy évre rá pedig felvettek a Zeneakadémiára. Az egyik gólyabálon a szervezők – már ismertek, tudták, hogy nem megyek a szomszédba egy kis tréfáért – rábeszéltek, hogy énekeljem el Vico Torriani slágerét, a Tu sei romanticát, persze paródiaként. Csak annyi kikötésem volt, hogy ne teljes zenekar, hanem egy nagybőgő és egy pikoló kísérjen. Elsöprő siker volt, a közönség szétszedte a házat, nem akartak leengedni a színpadról. Az előadás után odajött hozzám Marton Frigyes, hogy a Zeneakadémia karácsonyi műsorában újra meg kéne ezt csinálnom. Mondtam, szó sem lehet róla, de aztán kiderült, hogy a havi fizetésem felét kereshetem meg két nap alatt, így elvállaltam. Akkor léptem fel először énekesként.

– És így született meg Koós János?
– A Zeneakadémia oldalán lógott a karácsonyi műsor plakátja, olvasom a neveket, Bilicsi Tivadar, Honthy Hanna, Psota Irén, Márkus László, Koós János. Feldúltan mentem oda Marton Frigyeshez, hogy ha már elvállaltam, legalább a nevem kiírhatnák. De hát ott a nevem, mondta. Újra átolvastam, semmi. Ott van ni, Koós János, nem látja? Bocsánat, engem Kupsa Jánosnak hívnak, ezt a nevet kaptam apámtól. De uram, olyan névvel, hogy Kupsa, nem lehet táncdalt énekelni, felelte. Miért, kérdeztem vissza, olyannal lehet, hogy Psota? Végül aztán maradt a Koós.

– A névváltoztatás nem okozott gondot? A családja hogyan fogadta a hírt?
– Eleinte csak művésznévként használtam a Koóst, de aztán egyre több helyen léptem fel, sokat jártam Ausztriába, az NDK-ba. A határőrök mindig megismertek, kérték a jogosítványt, belenéztek, na, ne hülyéskedjen megint, miféle Kupsa, adja ide a rendes igazolványait! Ez egy darabig mókás volt, de néhány év alatt beleuntam az állandó magyarázkodásba, és hivatalosan is megváltoztattam a nevem. Apámnak félve mondtam el, mégiscsak az ő nevét akartam elhagyni, de csak annyit mondott, felőle csináljak, amit akarok, ha a Koós jobban beválik, legyek Koós.

– És a névvel együtt az oboát is elhagyta?
– Az oboával nem slágert játszik az ember, amelyet öt perc alatt megtanul, a turnék miatt azonban gyakorlásra nem maradt volna elég időm, választanom kellett. És a sors segített a döntésben. Ahogy elég pénzem lett, vettem magamnak egy saját oboát. Elvittem a szervizbe kitisztíttatni, kész lett, gyönyörű volt, beraktam a kocsimba, hazafelé aztán beugrottam a Vígszínház melletti presszóba, találkozóm volt egy konferansziéval. Mire visszaértem az autómhoz, ellopták az oboát. Később vettem egy tenorszaxofont, azt is ellopták. Na jó, gondoltam, ha a sors is így akarja, maradok énekes, jóccakát. És nem bántam meg. Bejártam a világot Szibériától Ausztráliáig, Japántól Rio de Janeiróig.

– Utóbbi helyen, ha jól tudom, még három kívánságát is teljesítették.
– Egy fesztiválon voltam kint Rióban, és megkaptam a legjobb férfi előadó díját, mire a szervezők mondták, hogy kívánhatok hármat, teljesítik. Az első az volt, hogy kimehessek a brazil kupadöntőre, a Flamengo és a Fluminense játszott, jegyet már hónapokkal korábban sem lehetett kapni, de azért csak szereztek egyet a VIP-páholyba. Nagy élmény volt, mert semmit sem láttam, a felettem lévő nagy lelátóról megállás nélkül szórták a konfettit. Mi a második? Szeretnék elmenni egy favelanegyedbe. Azt nem tanácsolják, onnan kevesen jönnek vissza élve. Nem baj, mondtam. Egy taxis el is vitt, megállt egy kis téren, összetákolt, düledező kunyhók között, kiszálltam, ő bent maradt, és az ülésre kirakott maga mellé egy pisztolyt, biztos, ami biztos. Szerencsére semmi nem történt, csak egy rakás gyerek rúgta a bőrt mezítláb a göröngyös, agyagos, kavicsos talajon. Nem csoda, hogy ilyen focistáik vannak, gondoltam magamban. Harmadik kívánságként pedig kértem, hogy egy nappal hamarabb jöhessek haza. Nagy nehezen elintézték, így Afrikán és Svájcon keresztül Bécsbe értem, onnan azonban már nem indult semmi Budapestre. Bementem a Malévhoz, mondtam, hogy nekem muszáj otthon lennem még ma, mert tévéfelvételre várnak. Kiderült, mégis indul egy gép, arab diplomatákat szállít. Megállapodtunk, hogy felszállok, leülök a hátsó sorba, mintha a biztonsági személyzet tagja lennék. Úgy is tettem, meg sem mozdultam egész úton. Ferihegyen aztán taxiba pattantam, hova megyünk, kérdezte a sofőr, a Népstadionba, és siessen, mindjárt kezdődik a Ferencváros–Komló-meccs.

– Erdélyből származik, Miskolcon nőtt fel, honnan a Fradi iránti rajongás?
– Apámmal minden Fradi-meccsre feljöttünk. A reggeli vonattal indultunk a Keletibe, ott a Fehér Ökörben apám ivott egy nagyfröccsöt, aztán a Fiumei úton kigyalogoltunk a stadionba, akkor még a régi, favázas stadion állt az Üllői úton. Nem messze tőlünk ült Ortutay Gyula, aki sok egyéb mellett miniszter is volt. Az ötvenes évek elején, amikor Rákosiék a csapatot Kinizsire nevezték át, és piros-fehér mezt adtak a játékosokra, nem volt szerencsés a Fradinak szurkolni, főleg nem egy politikusnak, Ortutay mégis minden meccsen ott volt. Ha gólt lőtt a csapat, felpattant a helyéről, örömujjongásban tört ki, de néhány másodperc után rájött, hogy jobb, ha nem hívja fel magára a figyelmet nagyon, s csendben visszaült. A Fradi-mánia megmagyarázhatatlan szenvedély. Anyám még nyolcvanhárom évesen is kijárt a meccsekre.

– És ön is kint van még minden meccsen?
– Ha tudok, kimegyek. Sajnos legtöbbször szombaton játszanak, akkor pedig szinte mindig fellépésem van.

– A Ferencváros az elmúlt hetekben nem annyira a játékával, sokkal inkább a rivális szurkolók közötti, késelésig fajuló verekedéssel hívta fel magára a figyelmet. Eltántoríthatatlan Fradi-drukkerként mi a véleménye az ügyről?
– Ebbe nem szeretnék belemenni. Sosem politizálok.

– Ezt megértjük. De ha már a politikát említette, éppen akkor bomlott fel legendás duójuk Hofi Gézával, amikor ő belevágott a politikai kabaréba. Emiatt váltak el útjaik?
– Nem volt amögött semmi ilyesmi. Géza leszerződött a Mikroszkóp Színpadhoz, én azonban táncdalénekesként nem horgonyozhattam le egy helyen, járnom kellett az országot. Nem fért össze a két hivatás.

– Mindketten többször elmondták korábban, hogy tökéletes volt az összhang önök között, pontosan ismerték egymás gondolatát is. Hogyan találtak egymásra?
– Sokszor kérdezték már. Mindig azt feleltem szerényen, hogy Hofi egy zseni volt, és kiválasztotta maga mellé a legjobbat. Egy pillanat alatt reagáltunk mindenre, amit a másik csinált. Gondolkodás nélkül. Nem rontottuk el a másik tréfáit, hanem még ráraktunk egy lapáttal. És nem csak a színpadon játszottunk. Visegrádon volt egy kis faházam, gyönyörű hely, csodálatos panoráma. Meghívtam Gézát, aki egyből beleszeretett a tájba, de a hegyoldalt akkor parcellázták, és addigra már eladtak minden telket. Próba szerencse, lementünk a tanácsba, mondtam Gézának, hogy menjen át az út túloldalára, üljön le a járdára, és kezdjen el sírni. Miért? Csak csináld, amit mondtam. Átment, leült, elkezdett sírni. Én bementem a hivatalba, megkerestem a tanácselnököt, és panaszkodtam a hölgynek, hogy meghívtam egy barátomat, akit elvarázsolt a táj, de szegény már nem tud telket venni, mert mindet eladták. Nézze meg, ott ül kint a járdaszegélyen, és zokog. Elhúztam a függönyt, a hölgy kinézett, Géza pedig nem sokkal később megkapta a mellettem lévő telket.

– Nem hiányzott később a paródia?
– Dehogynem. Ezért is álltam össze Bajor Imrével. Azt szoktam mondani, hogy ha a humor meghal, öt perc múlva én is halott vagyok.

– A Kádár-kor évtizedei más-más okból ugyan, de egyformán a kiábrándultság depresszív időszakaként jelennek meg sokak visszaemlékezésében. Az ön történeteiből azonban sokkal felszabadultabb időszak körvonalazódik, amelyben a humor határozott meg szinte mindent.
– Mert azt a korszakot csak humorral lehetett túlélni. Ha az emberek összejöttek, igyekeztek jól érezni magukat, függetlenül attól, hogy mi történik körülöttük. Megpróbáltunk nem foglalkozni a politikával. Csak egy példát említve, mentünk le Debrecenbe, Alfonzó, Bilicsi Tivadar és Latabár Kálmán. El lehet képzelni, milyen hangulat uralkodott a kocsiban. Megérkeztünk, bent ültünk már az öltözőben, amikor odajött hozzám Alfonzó, és csak annyit mondott halkan, akármi történik, ne menjek ki a vécére. Miért ne mehetnék ki, kérdeztem. Mert a Latabár felcserélte a férfi és női feliratokat, válaszolta. Na, több se kellett, résnyire kinyitottam az öltözőajtót, és lestem, mi történik a vécéknél. Jött is hamar egy férfi, látszólag sietős volt a dolga, nézte a táblákat, belépett a feliraton, amelyről azt hitte, hogy rá vonatkozik. Hatalmas női sikoly harsant, a férfi pedig lecsúszott nadrággal kivágódott a folyosóra, és próbált elbotorkálni nagy zavarában. Na, ez volt a mi politikánk.

– Nem unatkozhatott akkor sem, amikor Dajka Margitnak készített sztrapacskát hajnali háromkor.
– Margitba szerelmes voltam, és ezért még a feleségem sem haragudhatott, hiszen ez egy szerelmi barátság volt. Hajnali háromkor csöngött a telefon, felvettem, mélyen búgó női hang, szervusz, drágám, egyből megismertem, hogy Margit az. Ne haragudj, hogy ilyen későn hívlak, folytatta, de egy óra múlva ott vagyok nálatok, legyen kész a kapros-túrós sztrapacska. Felkeltettem Sacit, a feleségemet, és egy hang nélkül nekiálltunk a sztrapacskának. Amikor Margit nálunk járt, Sacit észre sem vette, mindig hozzám beszélt, de mindannyian tudtuk, ez csak játék, így nem vettük rossz néven. Nevettünk rajta, persze csak mi, Margit sosem esett ki a szerepéből, komoly arccal nézett rám hajnalban is, szervusz, János, ez a nő még mindig itt van, kérdezte a feleségemre mutatva. Megettük a sztrapacskát, megittunk hozzá egy palack bort, Margit felállt, drágám, most már megyek. Kikísértük a kapuig, János, fantasztikus volt minden, mondta, legközelebb is jövök, de kérlek, addigra ez a nő már ne legyen itt. Mi kacagtunk, ő komoly arccal beszállt a taxiba. Gondolom, ott már ő is elnevette magát. Zseniális volt, senkihez nem hasonlítható.

– És talál még humort a világban?
– Muszáj megtalálni, mert komoly világban nem lehet élni. Valószínűleg ezt is a génjeimben hordom, mint az egészséget. Nem tudok búsulni, és csak akkor nyugszom meg, ha mosolyt csalok mások arcára. De azt azért így is látom, hogy sajnos nagy bajban van Magyarország, és most sem a politikáról beszélek. Régen volt a Vidám Színpad, a Mikroszkóp Színpad, a Kamara Varieté, a Tarka Színpad, mára ezek egytől egyig eltűntek. Gyerekkoromban hallottam valakitől, hogy Magyarország két dologról híres, nem a borról, még csak nem is a nőkről, hanem az operettről és a kabaréról. Ma operett még van, úgy-ahogy, de a kabarénak már nyoma sincs. Ahogy Hofi Géza bejött, és elkezdett egy mondatot, azzal hirtelen kicsit megváltozott a világ. De nem csak a színpadon, a zsenik a mindennapokban is ellenállhatatlanok voltak. Egyszer Latinovits Zoli átjött értem Siófokra, hogy elvigyen a nyaralójukba, Balatonszemesre. Nem volt kivételes alkalom, az édesanyja, Gundel Katalin gyakran kérte meg rá, szerette a társaságomat. Elindultunk vissza a kissé kopott autójával, Földvár környékén aztán egy emelkedőn a kocsi furcsán lelassult, lenéztem, hát be van húzva a kézifék. Szóltam Zolinak, aki csak annyit mondott, ja, igen, ne haragudj, nem szeretem kiengedni, mert akkor ez nagyon megugrik. Az ország legnagyobb szomorúsága, hogy ilyen emberek már nincsenek közöttünk.

– Október végén Aradszky Lászlót búcsúztatta, de ahogy egy interjúban fogalmazott, a gyászmisén sem tudott szomorú dolgokról beszélni.
– Laci az egyik legjobb barátom volt a szakmában. Állandóan cukkoltuk egymást, de csak ha volt közönségünk. Amikor kettesben maradtunk, minden ment normálisan, de amint valaki hallótávolságon belülre ért, már indult is a zrikálás. Humor nélkül egy percig sem bírtuk volna ki.

Melyik a kedvenc

városa?
Sok csodálatos dolgot láttam már a világban, de Velencét a lagúnáival, a gondoláival sosem felejthetem.

könyve?
Rejtő Jenő összes regénye.

zeneszerzője?
Puccini és Mozart.

állata?
Szinte mindig volt kutyám, magyar vizsla, rottweiler, moszkvai őrkutya. Lehet valamilyen zengés a hangomban, amelyet nem csak az emberek szeretnek.