– Mióta divat márkát építeni?
– A pápák és az uralkodók voltak az első megrendelők; az arculatok, brandek tulajdonképpen már a címerekkel megjelentek. Láttam egy illusztratív középkori festményrészletet, amely azt ábrázolta, hogy a grafikus épp egy vázlatot mutat be a királynak. A levágott, kardot tartó karok, a kétfejű sasok, amelyek mentén a nemesi családok magukat identifikálták, gyakorlatilag már logók voltak, amelyeknek rajta kellett lenniük a ruházattól az ágyún át a szekerekig mindenen, ami a família tulajdona volt. Ezeknek köszönhetően már a Rómeó és Júliából ismert Capulet és Montague család tagjai is remekül meg tudták különböztetni egymást.
– Bár folyamatosan abban élünk, amit a grafikusok kreálnak, gyakran mégsem gondolunk arra, hogy ezek mögött emberek állnak. Ez általános jelenség?
– A társadalomnak fogalma sincs rólunk. A plakát az utcán csak úgy van, a honlap is csak úgy van. A könyv azért van, mert valaki megírta. A borítója meg csak úgy lett. Számtalanszor belefutok ebbe. Amikor megkérdezik, mivel foglalkozom, és elmondom, hogy grafikus vagyok, felteszik a kérdést: és mit csinálsz? Ha pedig azt mondom, hogy grafikusművész vagyok, abból meg csak a művészt hallják meg. Az Arany Rajzszög Társaság egyik alapító tagja, Simon Attila mondja mindig, hogy kétféle exhibicionista létezik: a bátor és a szemérmes. Előbbiekből lesznek a színészek, politikusok, zenészek, utóbbiakból pedig a grafikusok. Mi is folyamatosan mutogatjuk magunkat, de úgy, hogy közben mindvégig a háttérben maradunk. Tőlem mondjuk a színpadi szereplés sem áll távol, de ez azért ritka közöttünk.
– Akkor mondjon néhányat, ami az ön keze munkáját dicséri, és sokakhoz eljutott! Számomra a legemlékezetesebb a 2013-as tavaszi fesztivál országszerte látható plakátkampánya volt: különböző virágok formálódtak át rendkívül ötletesen hangszerekké.
– Az általam alapított és vezetett grafikai stúdióban, a Sabotagegraphicban napi szinten állítunk elő olyan dolgokat, amelyek az utcán láthatók. Mi csináltuk például a Vörösmarty téri karácsonyi vásár hivatalos bögréjét, amelyet viszonylag sokan fogtak a kezükben az elmúlt időszakban. Aztán idén rendezték meg először a zene éjszakáját, amelynek jegyében a fővárosban nyolc helyszínen koncerteztek, nem éppen klasszikus zenéhez illő helyszíneken a muzsikusok. Annak is mi terveztük az arculatát. Turisták ezrei látogatták városszerte a hivatalos budapesti információs kiskocsikat, amelyeket szintén mi terveztünk, de aki jár színházba, hangversenyre, lépten-nyomon találkozhat a munkánkkal. A Zeneakadémián vannak plakátjaink, az Óbudai Danubia Zenekarnak mi vagyunk a hivatalos grafikusai, úgyhogy velük kapcsolatban minden megjelenés a mi nevünkhöz fűződik, a Centrál Színháztól a Magyar Színházon át a Radnótiig sok helyen láthatták a munkánkat. Kontrollálhatatlan mennyiségű emberhez érnek el az általunk tervezett honlapok, mi találtuk ki, hogy nézzen ki a Szépművészeti Múzeum előtt rendezett vándorkiállítás, sokan láthatják a Fradi-múzeumot is, ahol most állítottunk össze egy időszaki tárlatot, amely a Ferencvárosi Tornaklub labdarúgócsapatának az indulásától a profi ligákban való szerepléséig terjedő időszakát mutatja be. Ha az éppen megújuló Városligetben sétál valaki, akkor lépten-nyomon találkozhat információs plakátjainkkal, tábláinkkal. Legutóbb pedig Fillenz Ádám operatőr barátom rövidfilmjéhez, az Inconvenient Comforthoz terveztem főcímet.
– Ahogy a grafikusokról, úgy az ön által elnyert Arany Rajzszög díjról sem tudunk még eleget. Milyen súlya van ennek az elismerésnek a szakmán belül?
– Ez a díj éppen azért született, mert annak ellenére, hogy jelentős marketingerővel bír a munkánk, korábban nem volt platform, amelyen elismerhették volna azok érdemeit, akik e teljesítmények mögött láthatatlanul ott vannak. A volt Magyar Grafikai Stúdiók Egyesülete, ma Arany Rajzszög Társaság teremtette meg a lehetőségét, hogy pályázhassunk azokkal a munkákkal, amelyek nap mint nap kivívják az emberek elismerését. Rögtön az első pályázat megmozgatta a szakmát, hihetetlen mennyiségű anyag érkezett be már akkor, így ki kellett alakítani a különböző kategóriákat. Mára durván hetven ember kapta meg az Arany Rajzszög díjat, és ha végigtekintek a névsoron, nagyon büszkének érzem magam, hogy én is közéjük tartozom. Évek óta pályáztam, s úgy tűnik, mostanra ért be a munkám. A saját bőrömön érzékeltem, hogy nem egyszerű megszerezni ezt az elismerést.
– Mi a jó grafikus legfontosabb adottsága?
– A szem. Az, hogy máshogy lát, mint a többi ember. És ez elvezet a második fontos tulajdonsághoz: kell lennie kritikai szemléletének. Persze jó, ha van valami rajzi affinitása is, de azt gondolom, a rajzolás kilencven százalékban tanulható. Abban is a látásmód a legfontosabb. És koncepciónak kell lennie az ember fejében. Ebben sokan vitatkoznának velem a szakmából, de én elengedhetetlenül fontosnak tartom.
– Hogy van az, hogy az önök családjában ezt a szemet szinte mindenki örökölte? Hiszen nemcsak a szülei, hanem több testvére is a szakmában tevékenykedik.
– Sokat számít, hogy mit lát otthon a gyerek. Ha zenész az apja, gitárok vagy szaxofonok közt nő fel, s akkor adódik, hogy ő is zenésszé váljon. Persze van olyan, aki ott ül a csúcszenész apja mellett, de nincs meg benne az az exhibicionizmus, amely alkotásra ösztönözné, és olyanok is vannak, akik csak a pénzért csinálják, ami viszont lélekölő. Szerintem teljesen mindegy, mit csinálsz, az csak a járulékos része, hogy pénzt kapsz érte.
– Ki volt az első felmenője, aki ilyesmivel foglalkozott?
– Hogy ki volt az első beteg? Az édesanyám édesapja, Gelányi Vilmos, aki a Kossuth Nyomdát vezette nagyon sokáig. Anyám nyomdász volt, apám nyomdász grafikus, ott ismerkedtek meg a munkahelyen, fiatalabbik bátyám nyomdaipari szakközépiskolát végzett, az öcsém a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem felsőfokú tipográfusiskolájában tanult, idősebb bátyám a Magyar Képzőművészeti Egyetemen szerzett grafikusdiplomát, ma a Vígszínház grafikusa, én a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola után az akkor még Magyar Iparművészeti Egyetemen, majd a Glasgow School of Arton tanultam és a Magyar Képzőművészeti Egyetemen diplomáztam. Gyakorlatilag elrendelés volt, hogy mindenki ilyesmivel foglalkozzon; vagy mert nem igazán mutattak nekünk mást, vagy mert ehhez volt affinitásunk.
– Mekkora a valódi felelőssége a grafikusnak abban, hogy vezeti vagy megvezeti-e a közönséget?
– Bár ezen sokan csodálkoznak, tényleg óriási a felelősségünk. Vegyünk egy profán példát, mondjuk egy vécépiktogramot vagy egy irányítási rendszert, amelyet szintén a grafikus feladata megjeleníteni. Ez egy sürgős eset: ha menni kell, menni kell! De ha rossz az irányítási rendszer logikája, baj van. Ha a rajz rossz, mert nem lehet róla eldönteni, hogy ruhatárat jelöl-e vagy illemhelyet, akkor is baj van. Ha viszont a nyilak iránya nem egyértelmű, még az is megtörténhet, ami a Liszt Ferenc repülőtéren sajnos megesett. Ha ugyanis a nyíl fölfelé mutat, azt jelenti, egyenesen kell menni; nézhetnek a nyilak jobbra-balra, lehet ferde a nyíl, de lefelé nem mutathat, mert az azt jelenti: itt, helyben. A vécépiktogram mellé lefelé mutató nyilat rakni egy repülőtéren végzetes hiba volt, s egy hét múlva meg is lett az eredménye: valaki odacsinált arra a szent pontra, ahová a nyíl mutatott. Ez profán felelősség, de a mi munkánknak rengeteg más, kényes vetülete lehet. Ott van a háborús propaganda, amelyet már az első világháborútól kezdve plakátokkal kommunikáltak. Nem volt mindegy, hogy népuszítás-e, amit sugalltak ezek a falragaszok, hogy jónak, rossznak vagy hősiesnek állították-e be a háborút. Egy ilyen helyzetben pénz és életek fölött döntesz csak azzal, hogy mit rajzolsz.
– Milyen érzés ilyen szemmel végigmenni nap mint nap Budapest sugárútjain, az ízléstelen cégtáblák és eklektikus feliratok villódzó kavalkádjában?
– Én már nem tudok „szűzként” végigmenni a városon, vagy kinyitni egy magazint, élvezni és elolvasni anélkül, hogy ne futna végig a szemem a betűtípuson, a letöretlen sorokon, a betűtávolságok hibáin. Én nem egy üveg ásványvizet látok, ha kezembe veszek egy palackot, hanem azt, hogy hány szín nyomásával, milyen technikával nyomták a címkéjét, és bosszankodom, hogy aki csinálta, miért nem zárta balra az egész szöveget Ez már-már olyan, mint egy betegség.
– Van, amit nem lát?
– Igen, sok mindent ki kell zárni, mert különben elönti a tudatot a szenny.
– Járt olyan országban, ahol nem kellett ennyit szelektálni az utcákon?
– Igen, Olaszországban és Franciaországban még a vécétisztító szolgálat mikrobuszán feltüntetett telefonszám is jól nézett ki. Ott valahogy minden olyan elegáns. Persze ott is ugyanúgy meg lehet találni azokat az otrombaságokat, amelyek nem illenek a képbe, de jóval kisebb arányban. A másik ilyen hely az Egyesült Államok.
– Magyarországon ma még mindig luxusnak számít igényes arculatot terveztetni?
– Már látok pozitív tendenciákat. Ha csak az éttermeket nézzük a belvárosban, már e területen is jobb a helyzet. Az igaz, hogy egy kaptafára megy mindegyik, és mindenhová azonnal hívják a rajzolót, aki krétával kiírja az ablaküvegre a kínálatot, mert ma az a menő, de legalább már egyre többen tesznek erőfeszítéseket. Legyen az egy cukrászda vagy kocsma, egyszerűen nem tudnak már elindulni anélkül, hogy ne fordítanának az arculatra, mert akkora lett a verseny. Egyik üzlet hozza föl a másikat. Ráadásul úgy tapasztalom, ma már egyre ritkábban próbálják otthon megoldani a tennivalókat. Az autót az autószerelőnél javíttatják, kihívnak egy villanyszerelőt ahelyett, hogy maguk buherálnák meg a konnektort, és hívnak egy grafikust, ha jó arculatot szeretnének. Ezért is probléma, hogy még mindig sokan nincsenek tisztában vele, mi a munkánk.
– Grafikusművészként végzett, ehhez képest megrendelőkkel kell dolgoznia. Hogy fér össze a kettő?
– Igaz, grafikusművészként végeztem, de azt gondolom, a tervezőgrafika szakma, nem művészet. Olyan, mint a cipészet. Persze lehet gyönyörű, kényelmes, tartós cipőket csinálni, amelyek már-már művészi szintűek, és ugyanígy a mi munkánkat is lehet olyan magas fokon űzni, hogy az a mesterség csúcsát jelenti, de a művészet sokkal különb annál, mintsem hogy valaki megmondja nekem, legyen valami inkább sárga vagy kék. Persze ebben a munkában az a legszebb, ha a megrendelő és én egy hullámhosszon vagyunk. Ha át tudja adni, amit érez, és én el tudom mondani, mit hogyan kéne csinálni ahhoz, hogy amit akar, átjöjjön a végeredményben, és az esetek kilencven százalékában tudok neki olyat mutatni, amire azt mondja, „pont erre gondoltam, éppen így akartam”. Olyankor az ember örül, hátradől, és azt mondja magában: megint nyertem, nem kell kompromisszumot kötnöm! Ezt a szakmát nem lehet úgy csinálni, hogy csak az egyik fél örüljön. Nagyon fontos, hogy kompromisszum helyett konszenzusra kell törekedni. Ha csak én örülök, akkor művész vagyok. Ha mindkét fél örül, akkor leszek jó tervezőgrafikus.
– Magyarországon hatalmas hagyományuk van a közintézményekben kiragasztgatott A4-es papíroknak, amelyek különféle információkat hivatottak közölni. Hogy érintenek ezek egy vizuálisan érzékeny embert?
– Ez olyan élő műfaj, amelyet kifejezetten élvezek! Igazi gyöngyszemeket lehet találni köztük, például a János-kórház traumatológiáján olvastam egyszer: „Friss sérültek balra, mindennap 0–24-ig.” Az A4-es papír táptalajai a fürdők, kórházak. Minden intézményben vannak gócpontok, ahonnan kiindulnak. Az egyetemeken a tanulmányi osztályról terjednek, mint a vírus, a fürdőkben a pénztártól indulnak, és a víz felé haladva egyre kevesebb lesz belőlük. Igaz, egyesek már tudnak laminálni is, vagy beteszik egy „bugyiba”, és kicelluxozzák őket. Ezek az utólag kifüggesztett cetlik válaszreakciók arra, hogy baj van. Ha valamit még ki kell írni, akkor vagy rossz az irányítási rendszer, vagy az építész hibázott, vagy az épületet használják olyan célra, amire nem alkalmas. Glasgow-ban, ahol Erasmus-ösztöndíjjal voltam, azt láttam, hogy az A4-esnek is megvan a kulturált formája. Az ottani egyetemen volt egy sztenderd lap, rajta az iskola nevével, körben kerettel, ebbe került az információ. Ráadásul megvoltak a tanszékek színkódjai, az ember tudta, hogy ha a formatervezői információk érdeklik, csak a kék lapokat kell néznie, de ha át akar lépni a grafikai vagy az építészeti előadásokra, akkor nézhette a pirosakat meg a sárgákat is. Kiválóan működött, nem éreztem arculatidegennek, és volt mögötte koncepció.
– Hisz a vizuális nevelésben?
– Szerintem egy gyereket csak elrontani lehet vizuálisan, például azzal, hogy megmutatjuk neki, hogyan kell rajzolni egy karácsonyfát. Tízéves kor alatt nem szabadna rajzot oktatni. Persze a vizuális ingerek a gyerekkönyvekkel indulnak. Nálam szigorú tiltólistán vannak bizonyos könyvek ízléstelen illusztrációik miatt. Vannak viszont zseniális kötetek is, és úgy tapasztaltam, a jó szöveg vonzza a jó illusztrátorokat. Jenei Zoltán Révfülöpjében titokban továbblapozok, ha a gyerekeknél már leoltottam a villanyt, de Baranyay András rajzai mellett sem talál az ember gyenge sztorit. Az animációk többsége szerintem ízlés- és agyromboló. Nem szeretem, amikor a szemgolyón látszik a pára, és a háttérben fújja a szél a faleveleket, mert ezek a túldolgozott, felfújt képsorozatok nem hagynak utat nekem. Olyanok, mint egy Coelho-könyv. Mindent a szánkba akarnak rágni. Hatalmas tiszteletem Zdeněk Mileré, akinek a végrendeletében markáns pontot kapott, hogy a Kisvakondból nem készülhet 3D-s animáció.
– Bevallása szerint édesapja volt önre a legnagyobb hatással. Mi a legfontosabb, amit tőle hoz?
– Elmehetnék filozófiai magaslatokba, de az igazság szerint: a hülyeség. Ez a kulcsa ennek a szakmának. Ő egy poénért eladta a lelkét. Mindegy, hogy egy kocsmában vagy a Magyar Tudományos Akadémián van az ember, humorral rengeteg mindent át lehet hidalni, még kulturális különbségeket is. Ehhez a munkához szerintem nagyon kell a hülyeség. Ha nincs menekülési utad a sok adminisztrációs nehézségből, a fárasztó helyzetekből, egyeztetésekből, véged van. Nekem a hülyeség a menekülési útvonalam.
– A #myfatherlookingat sorozat is ennek a szellemében született?
– Egyértelműen. Az egész akkor kezdődött, amikor az Óbudai Danubia Zenekar Modern idők nevű sorozatának koncepcióján dolgoztunk. A gépek megjelenésének korában járunk, amikor felébred a félelem az emberekben, hogy elveszítik a munkájukat az ipari fejlődés eredményeként. Az volt az alapkoncepcióm, hogy legyen egy ember, aki csak áll és néz, és az elé tett különböző tárgyakkal különböző jelentéseket adunk a nézésének. Ezen dolgoztam, rajzolgattam, amikor egyszer csak azon kaptam magam, hogy lerajzoltam az apámat. A helyzet megihletett, a sorozat azóta jelentősre duzzadt. Este ezzel szoktam szórakozni, amikor a gyerekek már lefeküdtek, és néha hangosan fölnyerítek a röhögéstől, átküldöm a testvéreimnek, hogy azok is nevethessenek, ha még ébren vannak. Ezeken a képeken például olyan tárgyakkal hozom kapcsolatba az apámat, mint egy mobilrouter, egy drón vagy egy szelfibot. Nekem és a testvéreimnek annyi pluszinformációnk van, hogy hozzá tudjuk rakni azokat a szállóigéket, amelyeket ő mondogatott Az érdekel, mit hoz ki másból, mit hoz ki belőlem egy ilyen konstelláció. De tényleg, mit szólt volna Kossuth Lajos egy szelfibothoz? Na, ezek azok a dolgok, amelyeket azért csinálok, amiért grafikusművész-diplomám van.
– Lett plakát az ötletből?
– Bár az Óbudai Danubia Zenekar fiatalos társaság, remekül tudunk együtt dolgozni, és tetszett is nekik az ötlet, végül nem vették meg, mert a közönségük inkább az idősebb korosztályból kerül ki, és nem akarták, hogy valaki fricskaként értelmezze a képet. Ehhez hozzátartozik, hogy már volt olyan plakátom, amelyet kitiltottak a Zeneakadémiáról. A zenekar egyik akadémiai koncertsorozatához, amely a Küzdünk címet viselte, csináltunk egy olyan plakátot, amelyen Liszt Ferencnek volt egy hatalmas monoklija, és az orrából folyt a vér. A belső küzdelmeit, a megrendelésre készített munkák vívódásait, a világgal való küzdelmeit volt hivatott ábrázolni a kép, amely azonnal átment a zenekarnál, de a Zeneakadémia, amely befogadó intézménye volt a koncerteknek, leszedette a plakátokat. Jókora botrány lett belőle, úgyhogy elmondhatom magamról, hogy a rendszerváltás után végül is sikerült elérnem, hogy betiltott művész lettem néhány pillanatra.
