Öt deka szerencse

Gyulai Líviusz a Székelyföldre keveredő olasz kőfaragókról, patkányinváziókról és egy befalazott motorbicikliről.

– Nyomon tudja még követni, összesen hány könyvet illusztrált eddig?
– Hatvanadik születésnapomra részben családi vállalkozásban, mivel a lányom tipográfus, megjelentettünk egy könyvet. Előtte kaptam egy listát a szombathelyi könyvtár egyik nyugalmazott dolgozójától, egy nagyon kedves öregúrtól, aki összeírta a katalógusból a könyveket, amelyeket illusztráltam. Mondanom se kell, a legjobbkor jött, fel is használtuk a könyvben. Nagyjából négyszáz kötetet számolt össze, köztük az általam tervezett borítókat is.

– Rengeteg könyve van az otthonában is. Régóta tart ez a gyűjtőszenvedély?
– Pályafutásom során mindenféle korszakból származó könyvet illusztráltam, és úgy készültem majdnem mindegyik munkámra, hogy kicsit beleástam magam az adott időszak történelmébe. Ez az érdeklődés visszanyúlik a fiatalkoromig. Erdélyben születtem, kilencéves voltam, amikor – a háború után, 1946-ban – Sopronba költöztünk. A város porrá volt bombázva. Mégis döbbenetes élmény volt, mert addig egy kisvárosban éltem, Baróton. És még a romok alól is előtűnt, micsoda múltja van ennek a polgári városnak. Római kori szarkofágok, gótikus templom. Nagy szerencse, hogy az akkori múzeumigazgató, Csatkai Endre bácsi szívós munkával összegyűjtötte a helyi polgárság gyökereihez kötődő emlékeket, többek között a céhládákat, céhjelvényeket, amelyeket minden nemzedék féltve őrzött és adott tovább. Számomra meghatározó volt ez a vizuális környezet, fiatal voltam, ilyenkor az embernek őrülten nyitott a kamerája, én pedig már akkor is rajzoltam, figyeltem a világot magam körül.

 – A családjában voltak korábban is művészek?
– Tudomásom szerint nem. Igaz, nemrég kiderült valami érdekesség. Kirándulni voltunk a Duna-delta vidékén. Itt többféle népcsoport él mind a mai napig, például azok a főként halászként dolgozó lipovánok, vagyis óhitű oroszok, akiknek az ősei II. Katalin és Nagy Péter cár uralkodása idején húzódtak oda, mert nem voltak hajlandók modernizálódni, például levágatni a szakállukat. Meg olaszok is. Gyerekkoromban többször is említette anyám, hogy apai részről velencei származású vagyok. Aztán ezen a kiránduláson a vezetőnk elvitt minket egy olasz eredetű településre. Itt a falu első embere mesélte el, hogyan kerültek az őseik éppen ide. A területen mindig élénk kereskedelmi élet zajlott, a szegényebb velenceiek kőfaragó vendégmunkásként kerestek állást a palota- és középítkezéseken. A szomszédunkban, Barót mellett van Olasztelek, apám onnan származik. Mint kiderült, azért kerültek oda olaszok, mert a Duna-deltai kikötővidék kezdett elszegényedni. Az olasz vendégmunkások addig az idény végeztével hazatértek hazájukba, de akkor a román kormány felfedezte, hogy ezek az olaszok nagyon hasznosak más területeken is, és ingyen ajánlottak fel földeket a főként szépészeti szakemberként dolgozó külföldieknek. Szóval nem zárható ki, hogy az őseimnek közük volt a művészethez.

– A soproni eszmélés után következtek a középiskolai évek a mai „kisképző” falai között a Török Pál utcában. Az ötvenes években járunk, amely nem volt éppen színes és derűs időszak.
– Nem bizony. Ráadásul kollégiumban laktam, és úgy kísérleteztek velünk, mintha Makarenko-gyerekek lennénk, akiket az utcán szedtek össze. Először egy borzasztóan karrierista és bigott kommunista festő volt az igazgatónk, aztán szerencsére leváltották, és az utolsó két évben az új igazgató, akinek a felesége a balettintézet egyik mestere volt, cipelt minket opera- és balettelőadásokra, valamint rendszeresen ellátogattunk a Budapesti Lengyel Intézet olvasótermébe is, a Váci utcába. Itt jó pár olyan filmet, grafikát, plakátot láttunk, amelyek felszabadultabbnak és kísérletezőbbnek tűntek, mint az itthoniak. Az animáció műfajával pedig a Budapesti Cseh Intézetben ismerkedtem meg. Közben a mozifilmek hatására akcióképregényekkel szórakoztattam az osztálytársaimat, amelyeket még a tanár is annyira megszeretett, hogy reklamált, ha nem hoztam újabb példányokat. Később, amikor már animációs filmekkel foglalkoztam, jöttem rá, hogy tulajdonképpen én akkor már képes forgatókönyveket írtam.

– Kik voltak a mesterei?
– Egész életemben azt éreztem, hogy sosem hiányzott az az öt deka szerencse, amelynek köszönhetően tovább tudtam lépni. Ilyen fordulat volt az életemben Komjáti Gyula, a rézkarc mestere. Nehéz sors jutott neki, harcolt az első világháborúban, és tífuszt is kapott hadifogolyként. Elmesélte, hogy a papír volt a legnagyobb érték a táborban, hiszen ott még az is rászokott a dohányzásra, akinek egyébként soha eszébe nem jutott volna, ő viszont féltve rejtegette a maga kis cetlijeit, amelyekre rajzolt. Minket is arra buzdított, hogy bármerre van dolgunk, legyen nálunk jegyzetfüzet, és ha érdekes figurákat vagy jeleneteket látunk, azokat gyorsan kapjuk le. Gyula bácsi ahhoz a festőgenerációhoz tartozott, amelynek a tagjai egyfajta kísérőzeneként rengeteget rajzoltak, és az ő tevékenységük által bontakozott ki a magyar rézkarcművészet. Nagyon magas szinten ismerték a technológiát, amelynek a legfontosabb része az úgynevezett maratás. Komjáti elment a British Museumba, és ott a régi holland mesterek leírásait böngészte, merthogy mindegyiknek megvolt a maga suskusa-trükkje. A brit királyi család által kiírt rézkarcpályázatot is megnyerte. Kapott egy nászutat és egy eredeti Rembrandt-rézkarcot. Na, ő vett a szárnyai alá. Viszont valami okból nem engedett a grafikai osztályba. Mentem a nyomdába, ahol sóvárogva nézhettem, ahogy litográfiákat készítettek. Ugyanakkor forszírozta, hogy tanuljam meg a toll magabiztos használatát, ami a főiskolai felvételin jól is jött.

– A főiskola mennyire bizonyult szellemileg inspiráló közegnek?
– Az volt a szerencsénk, hogy előttünk végzett Kondor Béla, vagy ahogy mi hívtuk, Samu. Nagy hatással volt az utána következő osztályokra. Olyan magabiztosan és költőien rajzolt, mintha nem sokkal Dürer után kezdett volna hozzá a pályához. Nagy szerencsém volt a tanáraimmal is, hiszen olyanok tanítottak, mint Kmetty János vagy Barcsay Jenő. Politikailag nem nagyon csípték ezt a társaságot, és hiába hoztak Szőnyi Istvánnal vagy Bernáth Auréllal együtt egyfajta polgári hozzáállást, a szocreált azért be kellett vasalni. Emlékszem, még középiskolásként elmentünk megnézni a végzős főiskolások diplomamunkáit. Volt akkoriban egy vörös, bajszos férfi, Károly, aki már vagy száz éve ült modellt. Őt állították be úgy csendéletként, hogy nézi az iparrajztanuló unokája munkáját. Minden osztálynak ezt kellett megfestenie alma, szőlő meg köcsög helyett, csak éppen a Bernáth-tanítványok bernáthosan, a Szőnyi-tanítványok meg szőnyisen festették meg Károlyt. Ezen jót nevettünk, egészen addig, amíg fel nem vettek a főiskolára.

– Ez nagyjából egybeesett az ötvenhatos forradalom kitörésével. Hogy élte meg ezt az időszakot?
– Hamar belekerültünk az események sodrába, úgyhogy hála istennek testközelből élhettem át ezt az elementáris történelmi időszakot. Hogy ezt elmondhatom, annak köszönhető, hogy Kondor mentora, Koffán Károly megmentett bennünket. Hiszen fel voltunk fegyverkezve, ráadásul a szovjet nagykövetség ott volt egy köpésre a főiskolától a Bajza utcában. November 4-én hajnalban megérkezett Koffán motorral. Jól leszidott minket, hogy mit akarunk mi harcolni. Tény, hogy nálunk csak 1848-as veréblövő puskák voltak, amelyeket úgy szedtünk ki nem sokkal azelőtt az olajból, amelyben eltették őket. Mindenkinek tyúkszem lett az ujján, ahogy próbáltuk harcra fogni a fegyvereket. Koffán irányításával befalaztunk minden árulkodó jelet, a puskákat, a benzines palackokat, még az ő motorját is. Nyolcan azonban úgy döntöttek, köztük két hadnagy, hogy maradnak, mind meg is haltak. Az egyik osztálytársam is.

 – Mennyire volt nehéz ezek után folytatni a művészeti pályát?
– Az akkori történések az egész főiskola rendszerére kihatottak. Azok a felsőbb évesek, akik a kisképzőben is felettünk jártak, nekünk bácsiknak és néniknek tűntek, és külön kasztként léteztek, soknak közülük menyasszonya vagy vőlegénye is volt, még a tanárok is félve mentek a mellékhelyiségbe, nehogy ott rányissanak egy szeretkező párra. A közösen átélt élmények hatására ez a különállás megszűnt. A könyvtárban is megjelentek olyan kiadványok, amelyek frissebb szellemiségűek voltak, úgyhogy elmélyedhettünk végre például a francia impresszionisták vagy éppen Picasso világában. Számomra Van Gogh volt a legfőbb inspiráció. Veszprémben évente volt művésztelep. A város kimondottan álmosnak tűnt, nem is szerettek ott bennünket, huligánnak tartottak. A táj viszont olyan arrafelé, mint Dél-Franciaországban, sziklákkal, völgyekkel, úgyhogy sok olyan rajzot készítettem, amely az ő hatását tükrözte. Van Gogh senkihez nem hasonlítható, és magával ragadó az a szenvedély, amely a műveiből árad. Egyszer Amszterdamban volt szerencsém megnézni egy kiállítását Gross Arnolddal együtt, aki azt mondta, meg fog bolondulni, ha még sokáig nézi ezeket a képeket, mert az ember úgy érzi, csak így érdemes alkotni.

– A nem mindig szívderítő körülmények között hogyan tudta megőrizni azt a derűt, amely nemcsak a személyiségében, hanem a rajzaiban is ott van?
– Mikor egy nép hosszabb ideig lekvárban van, legyen szó diktatúráról vagy bármilyen torz berendezkedésről, az emberek megpróbálják ép lélekkel megúszni, és ebben a humor segít leginkább. Nekünk is egészen hihetetlen dolgokat kellett csinálnunk meg rajzolnunk kezdetben. Kemény idők voltak. Ott laktunk a Szervita tér környékén, és ma már nehéz elhinni, de minden tele volt patkánnyal. Minden hétvégén patkányirtás volt, de mindig visszatértek. Felmásztak az ételliften, és bebújtak az ágyunkba is. De mégis sokat röhögtünk. A kisképzőben kitaláltunk például saját használatra egy külön nyelvet, amelyet bambánynak hívtunk, és ezen ki tudtuk figurázni a nevelőket úgy, hogy közben ott álltak előttünk.

– Amikor az ember az ötvenes vagy a hatvanas évekről olvas visszaemlékezéseket, szembetűnő, hogy a kedvezőtlen viszonyok ellenére milyen nagy társasági-szellemi élet folyt. Ebből mennyire vette ki a részét?
– Sajnos az volt a negatívuma ennek a korszaknak, hogy pocsék italokat ittunk, és nem kevés remek kollégám ebbe is halt bele. Enni meg nem nagyon ettünk közben tartalmasabb ételeket. Érdekes, hogy ezek a kivételes tehetségű emberek, mint Kondor vagy Juhász Ferenc ebben az időben mintha ugyanarra gondoltak volna. Feri megírta a forradalmat megjósoló A tékozló országot, Samu meg a Dózsa-sorozatával diplomázott. Nagy szellemi pezsgés volt. Kondornak köszönhető az is, hogy megismerhettem Nagy Lászlót, aki az Élet és Irodalomnál dolgozott akkoriban képszerkesztőként. Laci eljött a főiskolára megnézni a munkáinkat, kereste a fiatal tehetségeket. Nem voltam ott személyesen, az osztálytársaim mutatták meg neki a tömbömet, majd nemsokára rendszeresen jelentek meg a lapban illusztrációim. Kapcsolatba kerültem az élő magyar irodalommal, így ismertem meg például Fejes Endrét, Ágh Istvánt, Lázár Ervint. A könyvkiadók is ennek hatására kezdtek jelentkezni. Ekkorra már kialakult a saját stílusom, és nagy mázlim volt, hogy nem skatulyáztak be, általában olyan munkákat kaptam, amelyekkel tudtam azonosulni. A környezet tele volt szellemi klubokkal. A Százéves étteremben voltak például az Új Írás című folyóirat összejövetelei két-három havonta. Felekezetre, nézetre, vallásra való tekintet nélkül mindenféle író megfordult ott. Egy idő után minket is, akik fiatalabbak voltunk, beengedtek azzal a jelszóval, hogy lehet barátkozni. Így tudtam beszélgetni például Tamási Áronnal a közös erdélyi emlékekről, aki közben Karinthy Cinivel épp totószelvényeket töltött ki.

– A végére maradt az egyik legközhelyesebb újságírói kérdés, de nehéz lenne elhinnem, hogy Gyulai Líviusz nem dolgozik éppen valamin. Mi készül?
– Szerencsére létezik a médiatanács, amely támogatja a rövidfilmeket, sorozatokat. Úgyhogy én is éppen filmeken dolgozom. Egy XIX. századi sokgyerekes amerikai szerzőnő, Metta V. Victor művéből, az Egy komisz kölyök naplójából készítettem korábban már egy 13 részes sorozatot, és most dolgozom a következő tizenhármon, amely az Egy komisz kislány naplója címet viseli. Az első rész magyarul először 1918-ban jelent meg Karinthy Frigyes fordításában, aki persze saját művet írt belőle, igaz, ez a javára szolgált, de azért le kellett porolnom. Belecsempésztem az én gyerekkori élményeimet is meg a környezetemben hallott elszólásokat, amelyekre csak a gyerekek képesek. A komisz kislányból is lement már három rész a tévében, és örömmel hallom vissza, hogy gyerekek utánozzák, amit a filmben hallottak. Ez a legnagyobb elismerés.

Melyik a kedvenc

rendezője?
A legnehezebb kérdés! Fellini!

városa?
Toulouse-Lautrec szülővárosa, a franciaországi Albi.

könyve?
Krúdy Gyula: Boldogult úrfi koromban.