„Az egyik kisfiú a szemembe nézett, és azt mondta: eltöröm az állkapcsod”

Szekrényes Miklós tanár, író és edző a foci lélekformáló erejéről, a rap és a slam poetry rokonságáról és a magukra hagyott diákokról.

Névjegy

Szekrényes Miklós 1965-ben született. Tanár, író, irodalomszervező. 2017-ben jelent meg Budifoci című tárcaregénye. Három gyermek édesapja.

– Mit gondol, a kortárs irodalommal lehet az olvasás szeretetére nevelni a fiatalokat?
– Igen, mert a mai írók nyelvét értik a diákok. A tanárok sokat vitáznak arról, hogy kell-e klasszikusokat olvasniuk az általános iskolásoknak. Szerintem nem, felesleges kínlódás. Ugyanis nemcsak az akár több száz éves nyelvvel kell megbirkózniuk a gyerekeknek, hanem rengeteg olyan háttértudás is kell ahhoz, hogy valaki Balassit vagy Janus Pannoniust élvezettel tudja olvasni, amellyel ők még nem rendelkeznek. Gimnáziumban persze már jöhetnek a klasszikusok, de akkor is nagyon fontos, hogy a fiatalok találkozzanak kortárs irodalommal. És nem csak azokkal a művekkel, amelyek a hivatalos besorolás szerint a szépirodalom kategóriájába tartoznak. Hogy két példát említsek, Miklya Anna Dühös nemzedék című, kamaszoknak szóló sci-fije vagy Sepsi László Pinky című fantasyja egyszerre élvezhető azok számára, akik ezeken a műfajokon nőttek fel, és azoknak is, akik inkább szépirodalmat olvasnak. Egy-két tanítványomnak megmutattam ezeket a könyveket, odavoltak érte. Sőt azóta rendszeres kortársirodalom-fogyasztóvá váltak.

– Magyartanár és fociedző egyszerre. Nem mindennapi párosítás.
– Úgy kezdődött, hogy a Sajó mentén rendszeresen rendeztek sportversenyeket, többek között futballmeccseket, ám a sajóvámosi iskolának nem volt focicsapata. Felkértek mint a kevés férfi tanár egyikét, hogy végezzek el egy fociedzői tanfolyamot. Így – mivel rajtam kívül más edző nem volt a környéken – előfordult, hogy egyszerre három település különböző korcsoportú csapatát edzettem. Sosem voltam nagy focista, talán ez az oka annak, hogy a focira mindig is inkább pedagógiai módszerként, mint sportként tekintettem. Soha egyetlen gyereket sem küldtem el, még akkor sem, ha láttam, hogy nem igazán tehetséges. Ha rossz tanuló vagy rossz magatartású volt, pláne nem. A sikerélménynek és a közösségi sportnak lélekformáló ereje is van. Volt egy-két tanítványom, akit a gyerekközösség nem fogadott be. Elhívtam őket focizni, és mivel a futballteljesítményük alapján nélkülözhetetlenné váltak a csapatban, végül a közösség is megnyílt előttük.

– Fél évvel ezelőtt iskolát váltott, már nem Sajóvámoson magyartanár, hanem a miskolci II. Rákóczi Ferenc Általános Iskolában könyvtáros. Nagy a különbség a két iskola között?
– A sajóvámosi iskola kis közösség, mindenki ismer mindenkit. Az a tanár, aki hosszabb időt tölt el ott, a szülők után a gyerekeket, aztán az unokákat is tanítja. Ha gond adódik, akkor tudja, kihez forduljon, szerintem ez tanárnak is, diáknak is ideális állapot. A II. Rákóczi Ferenc Általános Iskolához két intézmény tartozik, a Miklós utcai már régóta szegregált iskola, a Zoltán utcai évekkel ezelőtt kezdett szegregálódni, az utóbbi fél évben pedig hirtelen felgyorsult ez a folyamat. Augusztus végén kilenc pedagógus távozott az intézményből, olyanok is, akik huszonöt-harminc éve tanítottak ott. Azóta még egyszer ennyi tanár ment el, és nagyon sok gyereket elvittek a szülei.

– Mi történt?
– Egyrészt sok iskola egyházi kézbe került, és ezek az intézmények megtehetik, hogy kiválogatják a jobb diákokat, a gyengébbek pedig maradnak az államiban. Persze akadnak kivételek, a baptisták például sok hátrányos helyzetű diákkal foglalkoznak. Ezenkívül léteznek olyan sajátos módszerek, amelyekkel a problémás gyerekeket rá lehet tolni a többi oktatási intézményre. Például az egyik miskolci iskolába nagyon jómódú és nagyon szegény gyerekek jártak együtt. Egyszer csak megváltoztatták a beiskolázási körzetet – valószínűleg politikai akarat is kellett hozzá – helyiről országosra. Így viszont már nem kötelesek felvenni azt, akit nem akarnak. És, micsoda „meglepetés”, a helyben lakó jómódúak ott maradhattak, a hátrányos helyzetűek pedig mentek a Zoltán utcai iskolába és még néhány másik városi intézménybe.

– Mit lehet tudni ezekről a gyerekekről?
– Sokan járnak a Lyukóvölgyből, köztudott, hogy ott van az ország egyik legnagyobb szegénytelepe. Jönnek a számozott utcákból kilakoltatottak, és a Miklós utcába járnak állami gondozottak is. Meggyőződésem, hogy ezekről a gyerekekről lemondott a hatalom. De nemcsak őket hagyta magára az állam, hanem az iskolában tanító pedagógusokat is. Ugyanis ha nyilvánvalóvá válik, hogy egy iskolának néhány év leforgása alatt teljesen meg fog változni a tanulói összetétele, és egészen más célokat kell kitűznie, mint addig, akkor erre az ott tanító tanárokat is fel kellene készíteni. Nem meglepő, ha egy pedagógus, aki huszonöt-harminc év tanítás után egyszer csak teljesen megváltozott környezetben találja magát, úgy dönt, hogy inkább másik munkahelyet keres. A tanárok ugyanolyan áldozatai ennek a folyamatnak, mint a gyerekek. Azok előtt a pedagógusok előtt, aki ennek ellenére is maradtak, le a kalappal.

– Ön miért maradt?
– Nekem viszonylag könnyű dolgom van, mert könyvtáros vagyok, csak eleinte, rövid ideig tanítottam. Mindig is úgy gondoltam, hogy minden gyerek külön világ, a tanárnak pedig az a dolga, hogy megismerje, és megtudja, melyek azok a lehetőségek, amelyek – még ha reménytelen esetnek tűnik is – kitörési pontot jelenthetnek számára. Ehhez sok idő kell, beszélgetni kell velük, és a könyvtárban ez könnyebb. Nekem nem kell a fejükbe tudást gyömöszölnöm, épp ezért könnyebben megnyílnak. A többségük vágyik rá, hogy beszélgessenek vele. Ingerszegény környezetből jönnek, számukra már az is nagy szó, ha valaki kíváncsi a véleményükre.

– Nem próbálták meg „betörni”?
– Dehogynem. Ezek a gyerekek hierarchikus világban élnek, ha új tanár érkezik, akkor őt is megpróbálják elhelyezni a rangsorban, lehetőleg maguk alatt. Fontos tapasztalat, hogy ezt nem szabad hagyni, de szélsőséges válaszokat sem szabad adni.

– Mondana egy példát?
– A szóbeli agressziónak sokféle formáját alkalmazzák, például többször előfordult, hogy az egyik kisfiú a szemembe nézett, és azt mondta: eltöröm az állkapcsod. Ha az ember megkérdezi, ezt mégis hogy gondoltad, akkor azt mondja, hogy ja, ezt nem a tanár úrnak mondtam. Aki erre nem jól reagál, annak vége van. Azonnal megérzik, ha valaki elbizonytalanodik. De ha a helyén kezeli a dolgot, akkor egyszer csak azt veszi észre, hogy jó irányba változik a velük való viszonya.

– Milyen problémákkal fordulnak önhöz a gyerekek?
– Például az egyik fiú egy alkalommal nem volt hajlandó bent maradni órán az osztályteremben. Az igazgató bekísérte hozzám a könyvtárba, és arra kért, ne engedjem, hogy kimenjen az iskolából. Megkérdeztem, hogy miért akar elmenni. Kiderült, hogy bandaháborúba keveredett, és két órára a Miskolc belvárosától nem messze lévő Tetemváron kell lennie, hogy megverekedjen egy másik fiúval. Azt mondtam neki, hogy ha menned kell, akkor menj. Végül kiszámolta, hogy ha óra végéig vár, akkor még odaér, mert engem sem akart kellemetlen helyzetbe hozni. Végül maradt, és beszélgettünk. Elmondta, hogy 2Pac a példaképe, aki nemcsak rapper volt, hanem gengszter is, le is lőtték. Volt ott egy kolléga, aki megkérdezte: neked egy olyan ember a példaképed, akit lelőttek? Erre azt válaszolta: miért, ki mondta, hogy olyan jó dolog sokáig élni? Ők nem abból a közegből jöttek, mint mi. Ezt nagyon gyorsan tudomásul kell venni. Ahol bandák háborúznak, ott aki nem tartja be a szavát, az senkinek számít. Ezek a gyerekek farkastörvények által uralt világban élnek, és ha ezt az iskola, az oktatási rendszer figyelmen kívül hagyja, akkor semmiféle hatást nem tud gyakorolni rájuk.

– Az olvasást, az irodalmat meg lehet velük szerettetni? Egyáltalán ez cél?
– Persze hogy cél. Az alsós gyerekekkel könnyebb a helyzet, nekik hatalmas élményt jelent, hogy megtanulnak olvasni, ha ilyenkor meg tudja őket győzni az ember, hogy olvasni jó, akkor van esély arra, hogy később se szokjanak le az olvasásról. Tavaly például megnéztem, hogy egy adott évben a listák alapján kik a legnépszerűbb kortárs meseírók, és elhívtam őket író-olvasó találkozóra Miskolcra. Az egyik tagiskolába Harcos Bálint jött el, a másikba Turbuly Lilla. Ugyanaz történt, ami Marék Veronika előadásán Sajóvámoson: a gyerekek mesehallgatás közben együtt izgultak az írókkal, és később folyamatosan az ő könyveiket olvasták. A nagyobbakkal tanácstalanabb voltam, de egyszer, amikor bementem magyarórára, és megláttam a táblára írva, hogy 2Pac, beugrott, hogy slam poetry. Elmeséltem nekik, hogy ez a műfaj közel áll a raphez, elmondtam, hogy milyen egy slam poetry verseny, erre azt válaszolták, hogy de hát ez free style rap! Kiderült, hogy az osztályban néhány fiú rapbandát alapított, és be is neveztek egy videóklipversenyre. De telefonnal vették fel, kezdetleges módon vágták meg, nem sok esélyük volt nyerni. Erre elmondtam, hogy az egyik miskolci gimnáziumban most indult médiaszak, jól felszerelt stúdióval, legközelebb szóljanak, és a zrínyis srácok biztos segítenek nekik. És azt is elhatároztam, hogy elhívok hozzájuk néhány fiatal slammert. Kemény Zsófi már igent mondott.

– Egy ideje – bár, úgy tudom, jó sokáig halogatta – ön is elkezdett írni.
– Főiskola végéig dédelgettem írói álmokat, de aztán egyszer olvastam, hogy Spiró György azt nyilatkozta, az írók többsége középszerű vagy gyenge; lehet írnia annak is, aki nem zseni, de minek. Egyébként sincs túl nagy önbizalmam ezen a téren, úgy éreztem, meggyőzött, nem akartam középszerű író lenni. Aztán történt egy véletlen: Egressy Zoltánt meghívták Sajólászlófalvára író-olvasó találkozóra, ő pedig meghívott minket; korábban az egyik SMS-en ismertük meg egymást. El is indultunk kocsival, de az egyik irányban dugó volt, a másikban leszakadt az út, próbálkoztunk az erdőn keresztül menni, hiába, bárhogy is szerettünk volna, nem értünk oda. Este ímélben megírtam neki aznapi kálváriánkat. Visszaírt, hogy ez nagyszerű írásmű, és folytassam az írást. Volt a Literának egy szabadnapló-pályázata, ahova ezt az ímélt egy kicsit kipofozva elküldtem, és nemsokára jött a hír, hogy én írhatom a szabadnaplót egy héten át. Sőt megnyertem a Szabadnapló díjat is, ötven író közül, pedig ismert, többkötetes szerzők is versenyben voltak. Na, akkor elkezdtem írni

– Tavaly jelent meg az első, Budifoci című, tárcanovellákat tartalmazó kötete. A történetek helyszínei: megyei másod-harmad osztályú meccsek, lejtős, alapvonalak nélküli focipályák, a közelben legelő tehenekkel, pókhálóval benőtt budikkal, kocsmákban időző helyi lakosokkal. Tulajdonképpen szociográfiának is nevezhetnénk.
– Valószínűleg azért sem vagyok jó edzőnek, mert a hely hangulata, a kocsmában az emberek beszélgetései jobban érdekelnek, mint az, hogy a 38. percben hogyan maradt ki a gólhelyzet. A kötetben szereplő történetek nagy része Borsod megyében, az ország egyik legelmaradottabb régiójában játszódik. A meccsek alkalmával olyan helyekre jutottunk el, ahol nemcsak lelátó, de néha még budi sincs a focipálya közelében, mintha harminc-negyven évvel ezelőtt megállt volna az idő. Ahol a templom, kocsma, polgármesteri hivatal háromszöge alkotja a települések főterét, ahol természetes a munkanélküliség, a kilátástalanság. Ilyen szempontból tényleg olyan, mint egy szociográfia.

– Írja már a következő kötetét? Miről fog szólni?
– Jó kis metafizikai krimit tervezek írni. Közben pedig továbbra is edzem a sajóvámosi ificsapatot, szervezem az SMS-t és a rendhagyó irodalomórákat.

Melyik a kedvenc

írója?
Franz Kafka.

könyve?
Szerhij Zsadan: Depeche Mode.

focicsapata?
A Sajóvámos SC.

tája?
A Mátra (különösen Mátrafüred és a közvetlen környéke).