Hol adnak ezentúl számlát 1 százalékért?

Máni? Cséndzs? Számlá? Furcsán suttognak ott a kofák. Számla? Igen, jól hallották. Az is vásárolható. Volt. Eddig. Ezután maradnak a számlagyárak?

Régóta kedvelem. Visszatérő vendég vagyok. Ritkán vásárolok. Szafarimellényt. Néha. Inkább enni járok oda. Tudom. Kissé perverz. De nagyon finom.

Budapest. Kőbányai út. Négy Tigris. Meg több száz kínai. Meg magyar. Román. Török. Arab. És egyéb árus. A vevők magyarok. Meg románok. Szerbek. Bosnyákok. Ukránok. Főleg. Meg aki elég bátor. Mert a belépésnél fel kell hagyni minden reménnyel. Óccó. Nem kici. De silány. Értékeikre fokozottan vigyázzanak!

Különös szubkultúra. Konténerekbe zárt élet. Kínai és arab veszekszik. Magyarul. Öröm hallgatni. Persze csak diszkréten. Messzebbről. Hatótávolságon kívülről. Séta a standok erdejében. Vagy a Ganz-telep romjai között. Festői ötvenes évek. Nyomokban bazár. Szociológusok aranybányája. Ha be mernének menni. Vámosok és adóellenőrök vadászmezője. Ha el nem futnának előlük. Riasztás a hangosbemondón. Kiveszik a kezedből a bugyit. Se puszi, se pá. Lakat csattan. Volt bolt, nincs bolt. Mindenki eltűnik. A füstölögve kártyázók is. Új osztás jön.

A vietnami büfé felé tartok. A kedvencem. A „köjál” lángszóróval venne mintát. Pedig a kaja isteni. Főleg a leves. Eredeti Pho. Franciáktól tanult vietnami marha. Mellettem két őszes úr. Az egyik amerikai. A másik magyar. Egyenesen Ferihegyről érkeztek. Ja. Liszt Ferihegyről. Az „amcsi” anyanyelven rendel. Mármint a büfés anyanyelvén. Háborús emlékek. Megszépültek. Az ételre elismerően csettint. Mint „otthon”.

Szürrealizmus Budapest közepén. Import. Pedig mi is értünk hozzá

Szóval a büfé felé menet. Máni? Cséndzs? Számlá? Lépek tovább. De megtorpanok. Mi? Számla? Igén. Égy százalek. Apám! Itt tényleg számlát árulnak. Bezzeg, ha arrébb vásárolsz! Nyugta nuku. Az másik biznisz. Kotródok a közelből.

A büfénél már írják a számlát. Lehet fa? Áfa? Nem, nem. Fa. Építés. Oké, oké. Igén. Mennyi lehet? Ménnyi kéll? Nyolc köbméter. Nem, inkább legyen tizenöt. Oké. És írja. Neki mindegy, mennyi fát nem látott. Fán pécsét? Naná! Nézni sem merem. Csak hallgatom. Mindenki falatozik. Csend. Nyugodtság. Semmi meglepő.

Hallom, bezárják. Mind a négy tigrist. Eddig szabadon garázdálkodtak? Meg a Ganzot is. Pedig komplett butikosbuszok járnak ide. Export. Sanghaj–Hamburg–Budapest–Szarajevó. De se adó, se áfa nem jut ki. Az Ázsia Center mellet már épül az új. Állítólag. De lehet, hogy nem.

Én már tudom, hova megyek enni. Levesért. Több helyre is. Nem kínai büfé. Az tilos. De számlát? Azt hol adnak majd? Egy százalékért. Mert az ám versenyképes ár! Alig több mint a papír, amire írják. Persze kockázatos. De ez aligha rettenti el a vevőket. Kereslet, kínálat. Lesz új piaca. A számlának is. Ha más nem, a számlagyárak. Nőnek, mint a gomba. Eső után. Köpönyeg.

Ha Önnek is van hasonló története, vagy hasonló gondolatok foglalkoztatják, írja meg, hogy mások is okulhassanak: [email protected].