Mindenkinek van egy haverja, aki kicsit kockafejű, állandóan a számítógépében bogarászik. Nekem is. Programoz. Csetel. Szörfözget. Rejtőzik. Kicsit talán hekkel is. Amúgy etikus hekker. A maga állítása szerint. Az internet demokratikus, azaz mindent lehet – vallja. Filmet letölteni. Fotókat elemelni. Zene? Nem is kérdés. Mire van szükséged? Szerintem ez a – diszkrét eufemizmussal – fájlmegosztásnak nevezett dolog igazából egy világméretű, általános lopás. Majdnem olyan, mint amilyenre a kommunizmus sikeredett. Lopni már loptunk, csak még nem volt világméretű (a loptoptól a laptopig). Szerencsére
Az internet erősen vitatható szabadságáról és majdnem az egykori vadnyugat törvénytelenségéhez hasonlítható közegéről jókat szoktunk vitázni. Nem csupán etikai felfogásban van különbség közöttünk. Ő ismeri mindennek infotechnikai mélységét is, én (az ő tudását) erősen felhasználóbarát vagyok. Állítólag annyi digitális nyomott hagyok magam mögött, hogy Nagymedvének ki sem kellene jönnie a wigwamjából (máshol tipi), ha meg szeretne találni. Persze rejtőzködjön az, akinek titkolnivalója van.
A minap érkezett hozzá egy tuti ketyere. Látom? Itt rákapcsolja bármelyik mobilt, bemegy annak a szoftverébe, és szolgáltatófüggetlenné teszi vagy elektromos fogkefévé – amit csak szeretnék. A zsebemben pittyen ekkor a mobilom, a bankom jelzi, hogy pénz érkezett a házhoz. Mondom is, hogy most már jó nálam egy sörre.
„De ugye nem szoktál a mobilodról bankolni?” – szegezi nekem a kérdést, és már nyúl az asztali lámpa felé, hogy arcomba irányítsa a fényt.
Elbizonytalanodva hebegem: „Nem.”
Nem bírom én már ezt a feszültséget. Állok a szőnyeg szélén, kotorászok a zsebemben, próbálok másra gondolni, de azért lesem a konklúziót.
„Akkor jó” – mondja. Egy ideig csendben bütyköl, engem meg már a kérdés feszeget. Elsuttogom. „Miért?”
Elkerekedett szemekkel néz rám, pedig nem is a laptopjának a prociját kritizáltam. Arcomba vágja a szakmai meggyőződését: „Én nem nézegetem a számlám állását, és nem utalok interneten át. Számítógépről sem, de okostelefonról meg pláne.”
Az asztalára nézek, egy őskövület virít ott, már alig lehet mobilnak nevezni (köldökzsinór köti a konnektorhoz), okosnak meg végképp. „Nincs is okostelefonod” bököm ki mintegy hitetlenkedve. „Nincs, és nem is lesz!” – mondja. „Több azokon a vírus, mint influenza idején egy bölcsödében. Minél régebbi a cucc, annál jobb. Minél kevesebbet tud, annál kevesebbet mond el rólam arra illetékteleneknek. Tudod: lehallgatás, bemérés, kamerán át megfigyelés, telefonszámok átmásolása meg ilyenek.”
Már várom, hogy feláll, az ablakhoz megy, a függönyt óvatosan félrehúzza, és végigpásztázza az utcát. Mondjuk hiába tenné, mert a szoba a saját kertjére néz, legfeljebb azt látná, hogy vágni kéne a füvet. De azért kimért mozdulatokkal rágyújt, mélyen leszívja az első füstöt, kicsit nézi a parazsat – hatásvadász, ha nem mondtam volna még. Kiélvezi a nagy pillanatot.
„Azt csinálják manapság, hogy egy sunyi kis vírussal beékelődnek közéd és a bankod közé. Te benn gyönyörködsz a számokban, vagy sírsz, mert a hitel részlete elvitte a hétvégi bulizást is. Ők meg udvariasan megkérnek, hogy ismételd meg a belépésedet. Mintha a bankod rendszere kérné, amelyik egyébként ilyet soha nem tesz. A bank nem olyan, mint egy nő, hogy akkor is meggondolhatja magát, ha már bejutottál. Nem. Te gyanútlanul bepötyögöd újra a felhasználónevedet meg jelszódat, ők meg pezsgőt bontanak. Jó, mondjuk nem a te számlád esetében, onnan egyetlen Dom Pérignonra sem futná összesen. Eladják a hozzáférésedet több millióval egyetemben valamelyik érdeklődőnek. Ha megnyernéd a lottó ötöst, a másik csapat is tapsolhatna, mert az összeget szépen továbbcsatornázzák magukhoz. Te meg nézhetsz, tágra nyílt szemekkel és tátott szájjal, mint Cher a 100. facelifting után. Egyelőre még senki nem tudta megtalálni őket. Állítólag Oroszországból üzemelnek. Ők sokan vannak. Az ország meg nagy. A hideg orosz tél A franciák meg a németek is hogy jártak. A bankok is tehetetlenek. Nincs ellenszer. Még.”
És akkor mit csináljak? – fut át az agyamon, már-már elfogott a rettegés, ki is olvasta a szememből.
„Csináld azt, mint én. Szépen beslattyogok a bankba, és átutalok mindent, amit kell. A bankkártyára külön számlám van. A kápémért el kellene jönniük személyesen, de a hosszú út nem éri meg nekik. Tudod, hasitasi nem kér kódot. Jobb ez így mindenkinek” – mosolygott mindent tudóan a gurum.
Mondom, olyan ez, mint a kommunizmus. Az én pénzem az ő pénzük is
Ha Önnek is van hasonló története, vagy hasonló gondolatok foglalkoztatják, írja meg, hogy mások is okulhassanak: [email protected].
