Olvasom a tragikus hírt, miszerint egy amerikai nő vezetés közben a Facebookon posztolt, közben pedig frontálisan ütközött egy kamionnal, és meghalt. Rendkívül fontos közlendője támadt ismerőseivel: az írta nekik, hogy boldog.
A boldogsága egy percig sem tartott
Lehet azt mondani, hogy magának kereste a bajt, akár meg is érdemli, hogy így történt. Azt a kockázatot ugyanis, amelyet az útra nem figyelő vezető vállal fel a mobil digitális eszközök használatával, neki is ismernie kellett. (Igaz, Amerikában még a mozgólépcsőre is kiírják, hogy veszélyes ráülni, ami európai szemmel banális hülyeségnek tűnik. Sőt a demokrácia nemzetközi fellegvárában millió dollárokat nyerhet az a gyártótól, aki a macskáját a mikrohullámú sütőbe teszi, és a szerencsétlen állat kínokkal teli halált hal ott – mert a cég nem figyelmeztette ügyfelét, hogy ez veszélyes lehet.) De ez a sommás vélemény azért nem lenne igazságos.
A budapesti forgalomban vezetve nap mint nap látom, hogy a többi autóban rendszeresen telefonálnak vagy a simogatós telefonokon ügyködnek valamit. Zebrán áthaladó gyalogost is láttam már, aki éppen az okostelefonját kezelte ahelyett, hogy a forgalomra figyelt volna.
A kísértés óriási. Az életünk egyre jobban felgyorsul, az online jelenlét sokak számára – a fenti példából is látszik – élet-halál kérdése. A technikai fejlesztések pedig egyre egyszerűbbé teszik ezt. Az érintőképernyős ketyeréket fél óra alatt egy gyengébb képességű csimpánz is megtanulhatja kezelni. Az inger pedig, hogy mindig mindenhol ott legyünk a virtuális térben, egyre erősebb – elvégre nem szabad lemaradni a barátunk legújabb berúgásos-hányásos fotójáról, vagy egy plázacica legfrissebb műkörméről, esetleg egy magányos barátunk magvas gondolatairól az élet nagy igazságairól. A hírfalakon cikázó és gyalázkodó politikai töltetű üzenetekről nem is beszélve.
Csupa-csupa értékes információ, amelyek jelentősen befolyásolják az azokat elolvasók életét.
Nemrégen családi kiránduláson jártam Erdélyben. Nem terveztem, az élet hozta úgy, hogy hat napon át tévékészüléket sem láttam, újságot sem olvastam, wifit nem kerestem és véletlenszerűen még a mobilom is segélyhívásra állította magát (és én hagytam is így). Csak élveztük a gyönyörű természetet, átszellemülten látogattuk a történelmi és kulturális emlékhelyeket, kóstolgattuk a helyi ízeket. Néha csak ültünk vendéglátóink teraszán, vörös bort kortyolgattunk és csendben belefeledkeztünk a Székelykő szikláinak a naplementében fürdőző, lenyűgöző szépségébe. Esténként beszélgettünk és figyeltünk a cserépkályhákra – tápláltuk a lélek, illetve a test melegét adó tüzet.
Különleges és örök emléket adó családi élmény lett ez az út.
És nem maradtunk le semmiről. Ellenkezőleg. Pont akkor ért volna bennünket komoly veszteség, ha nem így teszünk. Nagyon hálás vagyok azért, hogy így alakult.
Elsősorban az autóvezetők figyelmébe ajánlanám, hogy érdemes kikapcsolódni a kibervilágból arra a néhány percre, amíg a volán mellett ülnek (de máskor is és hosszabb időre is... ). Ha hasonlóan szép élményeket nem is garantálhat számukra senki, meg kell elégedniük azzal, hogy megkímélhetik a saját és – még pechesebb helyzetben – mások életét is.
Ez is megéri. Vagy nem?
