Zugló legfőbb ismertetőjele a kertvárosi jelleg. A mi utcánk is illeszkedik ebbe a miliőbe, azzal a különbséggel, hogy a két gyönyörű fasorral szegélyezett aszfalt két oldalát elsősorban társasházak szegélyezik. Szorosan egymás mellett állnak a többlakásos épületek, amelyek alatt kivétel nélkül pincegarázsok találhatók. Ebből fakadóan az autókijárókból is sok van mind a két oldalon, gyakran egymás mellett.
Egy ilyen kijáró meglehetősen szűk, falak határolják, az autó vezetője alig lát kifelé, oldalt konkrétan semmit. Ezt a problémát próbálják áthidalni a sárga villogó lámpák, amelyek a gyalogosokat arra figyelmeztetik, hogy autó bukkan fel a mélyből.
Sajnos a jel nem sokat ér.
Legutóbb az emelkedőn tett óvatos araszolás pánikszerű fékezésbe torkollt, mert egy kisfiú kerékpározott el egy méterrel az autó orra előtt. Majd azonnal utána az apja is. A járdán. Mondjuk gyalogosok is szemrebbenés nélkül vállalják a sárgán villogó veszélyt – és én ezt sem értem.
Az meg már teljességgel érthetetlen számomra, hogy a szülő hogyan teheti ki ilyen kockázatnak a gyermekét. Legalább neki fel kellene mérni a veszélyt. Ha már nem látja elég biztonságosnak az úttestet a közös bringázásra, és a járdát használja (amúgy teljesen szabálytalanul), érdemes lenne figyelembe venni a sárga fényt. A puszta tényt – hogy az autós nem láthat semmit – józan paraszti ésszel fel lehet mérni.
De nem. És még nekem jártak a szitkok.
Hasonló módon a másik esetben is, pár nappal később.
Kereszteződés az iskolánál, a másik sarkon egy cukrászda. A mellékutca felől egy sövény választja el a cukrászda csöppnyi teraszát a járdától. A gyalogátkelőhöz óvatosan érkező autós mázlija a „semmi sem lephet meg bennünket” elv, mert amúgy egy lélek sem látható a környéken.
Az utolsó pillanatban azonban a sövény takarásából kisüvít futókerékpárjával egy apróság. Jön teljes lendülettel, én taposom a féket. Ő rajzfilmszerűen áll meg az utolsó pillanatban a járdaszegély legszélén. Egy méterrel a gyermektől álltam meg. A mögötte sétáló apa máris harciasan a magasba emelte az öklét. Pedig az esetleges tragédia előrelátására és elkerülésre csak neki lett volna esélye. Kicsit remegve mentem tovább. Részint a sokktól, hogy majdnem elütöttem egy csöppséget. Másrészt a tehetetlenség érzésétől, hogy semmit sem tudtam volna tenni, kivéve, hogy megállok, kiszállok és – biztos, ami biztos – belesek a sövény mögé. Harmadrészt pedig a dühtől, hogy más figyelmetlensége miatt majdnem én kerültem bajba. És még neki áll feljebb.
Nem értem, hogy az emberek hogyan lehetnek ilyen felelőtlenek. Hogy miért nem vigyázunk jobban a gyerekeinkre.
Vagy én gondolom rosszul?
