A Barack Obama számára kampányfogásként sem utolsó, december végi bejelentés, miszerint Szaúd-Arábia megkötötte a megállapodást, hogy 29 milliárd dollár értékben új F–15-ösöket vásárolhasson és meglévő gépeit korszerűsíthesse, tökéletesen beleillik abba a képbe, hogy az Egyesült Államok a szó szoros értelmében állig felfegyverzi a dúsgazdag GCC-tagállamokat. Az Öböl-háború óta eltelt húsz év sorra hozta a nagyobbnál-nagyobb megrendeléseket, mindenekelőtt az amerikai hadiipar számára, de csurrant-cseppent Nagy-Britanniának, Franciaországnak, vagy ha úgy tetszik, Európának is. Bár ez utóbbiak nem voltak mentesek rosszindulatú pletykáktól, az teljesen mindegy, hogy milyen úton-módon köttetnek meg az üzletek. A lényeg az, hogy folyik a pénz, örülnek a gyártók és a nyugati kormányok, és az is igaz, hogy a leszállított technika bizony jelentős katonai potenciált képvisel.
A fejlesztések hosszú, megingathatatlan trendjét azonban nem lehet külön kezelni Irán kérdésétől, s attól, hogy a cél egyszerűen a globalizációval szembeszegülő rezsim elrettentése, elszigetelése az arab szövetségesek által, vagy az erőszakos felszámolás? Működhetnek-e a konvencionális erők elrettentő szerepben a Perzsa-öböl partján, vagy el is szándékoznak lőni a sok muníciót, ha már megvették, megvetették velük? Ha ehhez hozzátesszük, hogy Amerikának (vagy éppen Izraelnek) úgy hiányzik egy újabb közel-keleti háború, mint púp a hátára, akkor ismét csak kézen fekvő, hogy a munkát talán érdemes az arabokkal elvégeztetni, vagy legalábbis megkísérelni. Az ellátásbiztonság ugyan gyakran hangoztatott amerikai érdek, de nem is az Egyesült Államok az, amelyet egy újabb Öböl-háború a legsúlyosabban érintene energiaszállítási fennakadások okán. Nekik belefér.
Továbbiak a Magyar Nemzet 2012. január 12. számának 8. oldalán
