Lassan működőképessé válik a NATO rakétavédelmi rendszere. Ebben a stádiumban ez mindenekelőtt a szövetség parancsnoki struktúrájába illesztett vezetés-irányítási rendszert (BMC3I) jelenti, mely az Egyesült Államok Európai Fokozatos Adaptív Megközelítése (EPAA) részeként telepített elemekkel (Aegis-hadihajók, X-sávú radar Törökországban) tud dolgozni.
A NATO védelmi miniszteri találkozójára meghívott védelmi szerkesztők csoportjának szövetséges hivatalnokokkal folytatott háttérbeszélgetésein megkérdeztem az egyik nem megnevezhető forrást, hogy szerintük mi áll az orosz félelmek hátterében. Azt szerettem volna megtudni, hogy az oroszok, akik még szovjetekként az első ballisztikus rakéta elfogást végrehajtották, és tudnak egyet s mást a lég- és rakétavédelmi rendszerekről miként lehetnek annyira eltérő véleményen az amerikaiaktól és a NATO-tól arra nézve, hogy mire lesz alkalmas a kiépítésre kerülő rendszer.
Meglepetésemre nem ütötték el a kérdésemet azzal, hogy az oroszok még mindig a hidegháborúban élnek, meg a belpolitika miatt vezetésüknek állandóan demonstrálnia kell a lakosság felé a NATO-fenyegetést. Meglehetősen őszinte választ kaptam, miszerint az oroszoknak hosszú távon vannak aggodalmaik. Mi van akkor, ha a most kifejlesztésre, és korlátozottan telepítésre kerülő rendszert később nagy számban telepítik és olyan földrajzi elhelyezkedésben, mely nem csak az „iráni fenyegetés” ellen lesz elég, hanem tényleg aláássa az orosz stratégiai elrettentő képességet? Hát bizony, ezek nehezen oszlatható aggodalmak. Az 1972-es ABM-szerződés, melyet amerikai részről még a Clinton-kormányzat rúgott fel egyoldalúan, pontosan ennek a bizonytalanságnak vette elejét azzal, hogy tiltotta egyes rakétavédelmi technológiák kifejlesztését, és korlátozta telepítésüket. Egyszóval benn tartotta a szellemet a palackban. De ez már a múlt, a palackból végül kiengedték a szellemet, visszagyömöszölni pedig aligha lehet...
