Továbbra is megállja a helyét az Orbán Viktor által a magyar politikai rendszerről 2009-ben, Kötcsén felvázolt kép, miszerint a magyar politikai erőtér dualitása megszűnt, és centrálissá vált. A Mesterházy Attila vezette baloldal az elmúlt négy évben csupán arra volt képes, hogy elkerülje a teljes összeomlást, de arra már nem, hogy ismét felépítse magát, vagy esetleg további támogatókat szerezzen. Kilátástalanságot jelenthet a baloldali pártok számára a választás előtt, hogy korábbi „választói hálózatuk” mára erősen megkopott, a 2006 és 2010 között elveszített szavazóikhoz pedig ma sem találtak vissza.
Ez a felállás azt hozta magával, hogy a centrumpozíciót betöltő kormánypártok körül a kisebb politikai egységeknek csupán a politikai szféra szélein maradt hely. A második Orbán-kormánynak azzal kellett szembesülnie, hogy két oldalról is szélsőséges követeléseket hangoztató pártok próbálják korlátozni mozgásterét. A kormánypárt így képes megjeleníteni a két „szélsőség közti” nyugodt erőt.
Míg a kormánypárt a nemzeti érdek jegyében hangolja politikája irányait, addig a baloldal a dogmatikus beszűkültség, a Jobbik pedig a faltörő kos végletessége szerint politizál. Mindez a kampánytematikákban is jól megmutatkozik. Mindkét oldali ellenzék minden, a nemzeti érdek szempontjából fontos ügyet (Paks, ukrán helyzet, szegénység kérdése) alárendel saját rövid távú céljainak, és megpróbál botrányt kihozni az egyes ügyekből, mindezzel vélhetően saját kormányzóképességük hiányát próbálva palástolni.
