Vágjunk csíkokra uborkát, keverjük össze valamilyen helyi tejtermékkel, sok fokhagymával, zöldfűszerekkel. Ha elindulunk a magyar-osztrák határtól, előbb délkelet, majd dél, majd kelet felé, egészen Indiáig találkozni fogunk ilyen étellel. Aszerint, milyen tejtermék legalkalmasabb a helyben meglévők közül, s milyen adalékokat tesznek még hozzá ([olíva]olaj, hagyma, borecet, citromlé, jégkása) más-más néven hívják mindegyik országban/kultúrkörben/régióban: Magyarországon tejfölös uborkasaláta; a szláv Balkánon mindenütt tarator; a görögöknél caciki; a törököknél cacik; a perzsáknál mast-o-khiar; végül Indiában raita; de a lényeg mindig ugyanaz: zöldfűszeres uborka tejtermékben, ami a legtöbb esetben joghurt. Vagyis joghurtos uborka. Erről, ennek is a görög változatáról szól ez a fejlődésregény mintára íródott post.
Görögországban nemzeti (elő)étel, éppoly jelképe az országnak, mint a szuflaki, a jírosz vagy az Akropolisz. Nagyon ritkán látni nélküle terített asztalt, igen sok helyen kérés nélkül, a ház ajándékaként hoznak egy-egy tálkával. Előételnek, és húsokhoz köretként egyaránt eszik. A neve fonetikusan átírva caciki, sok helyen látni tzatzikit is, a kiejtése meg szerintem leginkább dzadzigi, bár igaz, hogy legtöbbször faluhelyen hallottam, nyilván nem az irodalmi görög változatot :). Nekem az egyik gyengém, ha jól van elkészítve, jó néhány tányérral meg tudok enni belőle, voltam már úgy görög kocsmában, hogy mást nem is ettem. 2001-től próbálom idehaza a lehető leghasonlóbbat csinálni, körülbelül négy éve vagyok képes rá, ezt a folyamatot szeretném megmutatni, talán nem tanulság nélkül való. Maguk a görögök sem mindig egyazon összetevőkkel készítik. Az alap, azaz uborka, fokhagyma, joghurt és kapor mindig van benne, én is ezt választottam kiindulási pontnak. Odakint, helyről helyre más-más mennyiségben kerül bele néha olívaolaj, gyakran borsmenta, ritkán fehérbor-ecet vagy citromlé, és elvétve petrezselyem. Ez utóbbiakat én elhagyom, nem fontos. (Még a menta, esetleg.) Borecetet vagy citromlevet nem tartok szükségesnek, mert a tejtermék eléggé savanyú önmagában is, a petrezselyem meg az én ízlésem szerint kilő az összképből.
Uborkát, fokhagymát, kaprot nem gond beszerezni. Az igazi problémát az jelenti, hogy a nálunk kapható élelmiszeripari joghurt erre a célra nem alkalmas, mert túl savanyú és túl híg. Mindkettő áthidalhatatlan probléma: joghurtos uborkát nyilván nem fogunk sem cukrozni, sem mézezni, és sűríteni sem nagyon lehet, lévén tejtermék. A mi joghurtunk tehát kiesett, valami mással kell próbálkozni.
Első fázis. Ez elég régen volt, még a háziipari élelmiszerek terén is sokkal szűkebb volt a választék, egzotikus élelmiszerboltokról pedig alig-alig lehetett hallani. Magyarországon általánosan kapható alapanyagokból kevertem ki tehát valamit, ami ízében és konzisztenciájában is eléggé hasonlított a cacikire: ahogy a képen látszik, két doboz semleges ízű, lágy krémsajtot kevertem össze, amilyen simára csak tudtam, fél deci (esetleg kicsit több) sűrű tejszínnel. Így nem lett túl savanyú, és elérte azt a fogkrémszerű sűrűséget, ami minden caciki egyik legfőbb jellemzője. Azt nem mondom, hogy olyan volt, mint az eredeti, de az akkor Magyarországon elérhető dolgokból sokkal közelebb nem hiszem, hogy lehetett volna jutni.
Második fázis. Terjedőben van a háziipari élelmiszerek forgalmazása: házi sajtot, joghurtot, túrót már nem kizárólag a Nagycsarnok déli főbejáratánál lehet kapni, elég sok szakosodott kisbolt nyílik országszerte, a hétvégi piacokon is szaporodik a kézműves-standok száma. [Ez ma is járható út egyébként.] Kis falumban is többen készítenek házilag tejtermékeket, néhányat végigkóstoltam, és kiválasztottam a képen láthatót, 3,5% zsírtartalmú magyar házi joghurtot (nagyon finom egyébként magában is). Ehhez kevertem az azóta is minden áruházban kimérve kapható, Olympus márkájú „görög” joghurtot. Ez utóbbi úgy görög, mint én Agamemnón, de mindenesetre ráírva ez van. Az így előállt „joghurt” sokkal jobban hasonlított az eredetire, de számomra még nem volt elég ’zsíros’, azaz telt, és eléggé savanyú volt, savanyúbb az első fázisban előálltnál is.
Harmadik fázis. Ez a végeredmény, jelen pillanatban is így csinálom, persze így már nem kunszt. Fél kilókat szoktam enni belőle egy-egy sült csirkéhez, vagy akár csak magában, vasárnap esti filmnézéshez. Pesten az utóbbi öt évben egy sor helyen nyílt „közel-keleti” élelmiszerbolt, szírek, törökök, libanoniak stb. üzemeltetik, és itt – ezer más helyi hozzávalón túl – általában lehet kapni két fajta török joghurtot is, a kék színű dobozban azt hiszem három és fél százalék, a sárgában – ezt használom - pedig 10 (!) % zsírtartalmú, igazi jó kelet-balkáni joghurt van, a mi tejfölünknél is jóval sűrűbb, ízes, telt, nem túl savanyú. Az ebből készült cacikit már nem tudom megkülönböztetni attól, amiket odakint ettem. Mondom, az egyik legkedvesebb ételem.
Elkészíteni roppant egyszerű. Lehet kígyóuborkából vagy fürtösből. A görögök nem hámozzák meg, de ők a kert végében szedik, a sajátjukat. Én a nagyüzemi permetek miatt nagyon alaposan megmosom, és meg is hámozom, legföljebb kevés zöldjét hagyok rajta, noha az íz egy része a héjában van! Ezt követően nagy lyukú reszelőn le kell reszelni, vagy a teleshopokban is hirdetett valamely zöldségaprító (háziasszony-hülyítő) eszközzel csíkokra gyalulni. Kinyomkodni nem kell, vagy csak enyhén. Közepesen megsózzuk, kicsit állni hagyjuk. Közben lereszeljük a fokhagymát, annyi duci gerezdet, ahány uborkát gyalulunk. Aki szereti, lehet valamivel többet is, de azért ne vigyük túlzásba. Egyszer valahol az Isten háta mögött, Epiroszban kaptam olyat, hogy utána fél napig ráleheléses módszerrel tudtam volna vámpírt irtani, hát azért az nem az igazi. Ugyanígy a kaporral: három uborkára számolva egy kicsi csokor csodát tesz vele, egy nagy csokor meg tönkrevágja. Az uborkáról leöntjük a levet, de, mondom, facsarni nem kell, utána kikeverjük az egészet, és hűtve tálaljuk. Esetleg a tetejét kicsit megspriccelve jó minőségű görög olívával. (A képeim némelyikén látszik kapri- vagy olajbogyó a tetején, ezeket csak azért raktam rá, hogy a csaknem teljesen sima fehér felületen legyen a fényképezőgépnek valami optikai támpontja.) Lehet még hozzá keverni, ahogy mondtam, némi borecetet és mentát, de ezt nem mindenhol csinálják. Az összehasonlítás kedvéért ide beraktam egy képet a szerintem toronymagasan legjobb hazai görög étterem (jobban mondva inkább büfé), a Gyradiko cacikijéről. A Galériába pedig felkerült az összes saját kép, fázisonként csoportosítva.
Lehet mellé húst sütni, egy pofás báránykebab, esetleg egy szép szuflaki kifejezetten finom vele (vagy fordítva), de, mondom, nem muszáj. Önmagában is tökéletes, kali órekszi :)
