Elérkezettnek látta az időt. Hosszasan készült rá, elmorfondírozott a háttérinfókon, majd döntést hozott, elment és megvásárolta. Szám szerint tízet. Persze túlzok a vicc kedvéért, de tényleg hazaállított a tíz állattal.
Mondanom sem kell, a kiindulópont az volt, hogy jó lenne naponta pár saját házi tojás. Nem ragadtunk le a tojás kontra tyúk dilemmánál, mint a brit tudósok, mi rájöttünk, hogy nekünk először bizony a tyúk kell. Hiszen nincs többé rejtély, már én is tudom, a tojássárgáját és annak védő folyadékait óvó tojáshéjnak a leglényegesebb összetevője az ovocledidin névre hallgató fehérje, ami viszont csak a tyúkban található meg. Jöjjön, aminek jönnie kell, most éppen a tyúk.
Az a látszólag egyszerű kérdés, hogy jó, de milyen legyen, persze sok mindent felvet. Először is milyen fajtájúak és korúak legyenek. A legjobb lenne a rutinos tojó, de mi van, ha az tápos, vagy letojt, esetleg mindkettő. Legyen akkor kezdő jérce, esetleg még kisebb, de akkor hogy különbözteti meg az ember a vásárlásnál a tök egyforma állatok közül a női egyedet? Mi van, ha itt állunk tíz kakassal? Épp eleget vitatkoztunk a tyúkprojekt lebonyolításán már csak azért is, mert egyszer már voltak tizenegynéhány éve tyúkjaink, és fekete zacskóban kötöttek ki a fagyasztóban, a család nem ette, így apránként elajándékoztam mindet. Ezenkívül, ha ez nem lenne elég, én még undorodom is a tolltól. Ennek megfelelően nem a megfelelő lendülettel preferáltam a dolgot, mondhatjuk, hogy kerékkötőjeként hol itt, hol ott fúrtam a tyúkokat. Végül megszületett a döntés, jércéket veszünk a piacon.
Abban biztos voltam, hogy ott kell lennem a vásárlásnál, mielőtt sokkal többen lennének a megbeszélteknél, vagy egy-két édes kis kacsával is feldúsulna a létszámuk. Úgy alakult, hogy személyesen csak a beszerzést követően ismerhettem meg őket, fejhangon csiviteltek kifelé a konyhaasztalra lazán elhelyezett dobozból, és annyira kezdő jércék voltak, hogy több hétig még a macskák is veszélyt jelentettek számukra. Bojkott csirke, gondoltam én, feléjük se néztem hetekig, addig, amíg véletlen szemtanúja nem lettem a többszörösükre nőtt jércék hivatalos első kapirgálásának. Azóta néha odasomfordálok hozzájuk és figyelem őket. Biztos sok emberben megmaradt az a hihetetlen jó érzés, amivel a gyermekeink első éveiben a reakcióikból tökéletesen nyomon követhettük azt, hogy mi, mikor, hogyan, ki által és miért ülepedett le bennük, amit közösen átéltünk. Ezt az állapotot akkor siratjuk először, amikor rádöbbenünk, az ovis gyerekünk teljesen képben van szappanoperák audiosztorijában. Most a csirkéket figyelgetem, hogy viselkednek a totális szabadságban.
A férjem nagyon tudományosan étkezteti a csirkéket. Nem is tudom követni, hogy mit, hogyan, mikor és mivel, mindenesetre tudom, hogy kompromisszumot kellett kötnie a kezdeti időszakban a táppal ellátással, mert hogy ezek a tyúkok már nem azok a tyúkok, amik régen voltak, védeni kell őket stb., a lényeg, hogy kell a táp az elején, aztán óvatosan kiegészíteni és elhagyni.
Szóval elcsentem egy keveset a cuccból, és kis műanyag dobozkában rázogatva vittem feléjük pavlovi céllal. Először megtanítottam nekik azt, hogy ez bizony az a szuperkaja, amire rá fognak kapni, ha nem vigyáznak, nagyon ízlett nekik. Aztán kíváncsi voltam, hogy van-e merszük a kezemben tartott dobozból egészen közelről enni. Majd hogy milyen a hangja az ételnek, ha rázogatom a dobozt. Egy idő után összekötötték a hangot, az ételt, a közelséget és semmi sem zavarta őket. Oké, legyen most más akkor, és megtanulunk felmenni a tyúklétrán. Persze előbb-utóbb megtették volna ők maguk is, de akkor már benne voltam a csirkék intellektusában. Hozzáteszem, hogy ez egy elég bonyolult szerkezetű, többszintes tyúkól, tavaly, amikor építették a fiúk, terveztek bele galambokat, tojóhelyet és ki tudja, miket.
Tehát egy számukra ismeretlen emeletre invitáltam őket, ráadásul a tyúklétrán való közlekedés elsajátításával. Azt még nem mondtam, hogy nyolc kendermagos és két barnás-sárgás baromfival lettünk gazdagabbak. Ahogy figyeltem őket, két kakas van (a férjem megúszta a tízet), egy kendermagos és egy barnás. Az eredmény több volt, mint amit hittem. Heten követték a segítő útmutatásaim és a bödönt. Közben a legélelmesebbek azzal színesítették, hogy ugyan felmentek a létrán, körülnéztek és ettek is, de visszareppentek a dobozhoz. Majd frászt kaptam. Három kőagyúnál nem tudtam a létra és a szokatlan iránti félelmeikből adódó averzióikat közömbösíteni. Konklúzió: három tériszonyos és a sárgás, picit barna nőnemű egyed a legrátermettebb. Elneveztem Szöszinek. Mivel elszégyelltem magam, pár napig csak beszélgettem velük. Majd a kisördög megint erősebb volt. Gondoltam, akkor fiúk-lányok, nézzük meg ezt a létrázást még egyszer.
A tervem az volt, hogy a felső szintről levezető másik lejárattal (ami az ismert otthonukba vezet) fogom őket titkon megismertetni. Simán felment mind a tíz a létrán, ettek, körülnéztek, kicsit későn kapcsoltam és nem szórtam előre ételt a levezető lépcsősorra, így többnyire röptiben kapták el az arra, utólag és ügyetlenül ráhintett magvaim. Szöszi lement, konstatálta, hogy otthon van, visszajött és rávetette magát a dobozra. Szuper klassz tanítványok. Büszke vagyok rájuk.
Nem érheti őket meglepetés az otthonukban már csak azért sem, mert egyik reggel úgy alakult, hogy hamarabb értem ki, mint a férjem, kiengedhetem őket, gondoltam, de próbáljuk meg úgy, hogy nem a megszokott ajtón, hanem felfelé a kis grádicsukon. Kinyitottam az ajtókat, beszéltem hozzájuk és öntöttem nekik egy kis kaját a felfelé vezető nehéz útra. Egy perc sem telt el és egy kis butus kivételével mind kibukkantak a felső szinten, odatettem nekik a létrát és büszkén leslattyogtak. Nem mondom, hogy bármikor eszem belőlük, és biztos, hogy nem is készítek a húsukból ételt, nem tudom, hogy eléggé éhesnek kell-e lenni ahhoz, vagy elég csak a bátorság, hogy elvegyem az életük, vagy csak túlmoralizálom.
