Hallgattam egy férfit és egy nőt, azt, ahogy elbeszélnek egymás mellett. Mindkettőt értettem. Fájdalmas külön-külön is, de a kohézió repedezett csorbasága, az együtt letaszítottsága talán még inkább.
Hiszek abban, hogy a belénk rakott jó-rossz, nőies-férfias, erősítendő-hanyagolható pont kiegyenlítődik, ha van akkora mázlink, hogy megtaláljuk a kiegészülésünket. Ez lehet az igazi szerelem, az, amit örömmel viselünk, mert az égi varrodában tényleg a mi méretünkre szabták, ránk illik és hozzánk simul. Egy ideig.
„A szerelem misztériuma éppen az, hogy a tökéletesen más férfi és a tökéletesen más nő, akiknek világhelyzete, eredete, természete, alakja, célja, végzete tökéletesen idegen és más, ez a két egymáshoz képest teljesen aszimmetrikusan elhelyezkedő lény, ez a kettő találkozik és olvad egybe.”
Hamvas Béla: Héloise és Abélard (8.), Láthatatlan történet
A baj ott kezdődik, ha mindezt elfelejtjük, és már természetes alapként kezeljük, ami eredendően jár nekünk, és hagyjuk, hogy az egymásért-miattunk mindennapi kenyérharcában még a saját félelmeink frusztráltsága és megsértett érzékenységünk is bedarálja. Éváról és Ádámról, a klasszik nőről és férfiról írok, miközben úgy alakult, hogy a korban, amiben élünk, már konkrétan meg is szűnnek a hagyományos női és férfi szerepek. Nem tudunk általánosítani, egyik pillanatról a másikra bonyolult filozófiai vitába kerülünk még magunkkal is, ha megpróbáljuk leegyszerűsíteni. Azt, hogy hol kezdődik a férfias, és hol végződik, ami még nőies, már nehéz kijelenteni. És nincsenek egy légterű, többgenerációs családok, ahol még talán lehetne mihez viszonyítani, na meg persze a munkát felosztani. Fura, képlékeny és hipersérülékeny ez az egész párban együtt élés. Valahogy nagyon érzékenyen mindig utána kell mennünk a kapcsolatunknak és gyengéden vissza kell pofozni a saját keretei közé egy olyan dobozba, amit előbb még nekünk is kell körberajzolni, kivágni és összehajtogatni. Jó lenne, ha maradna erő még esténként kis színes rajzokkal díszíteni.
„A házasságban párhuzamosan két egyesülés történik, nő össze, csak egy férfi és egy nő tesz ki egy egész embert. Ezt az aktust reintegrációnak hívják, s ez az ősi emberi személyiség egységének helyreállítása. A másik egyesülés ennél végtelenül fontosabb és lényegesebb: ez nem a két fél találkozása, hanem a két psyché-világnak isteni érintésre való misztikus egybeolvadása és teremtő mozzanata. Ez a házasság nem reintegráció, hanem divináció. Nem az egység helyreállítása, hanem istenülés. A férfi és a nő ebben nem szaporodik, hanem teremt, vagyis az isteni teremtésben részt vesz. Ahhoz, hogy az istenülés megtörténhessék, van a másik nem. Ezért van a nőnek férfi és a férfinak nő. Van a tökéletesen és teljesen más és különböző lény és világ. Ebbe az idegen és más világba kell átlépni, és magát ott kell hagyni, és a másik őselemben el kell merülni. Ez a szerelem.
Ez a megfeledkezés önmagamról és beleolvadás a másikba. Az önmagamról való teljes lemondás feltétele csak a másik nemben van meg. Minden tettemben és gondolatomban és életem minden mozzanatában meg tudom magam tartani. A szerelemben nem: itt teljesen fel kell magamat adni. Ezért van, hogy Énjükhöz kötött lények – titánok és szirének – nem tudnak szeretni. Önmagamat nem tudom feladni csak úgy, minden további nélkül. Nem lehet úgy, hogy visszakapjam magam. Akit visszakapok, már nem az, aki voltam. Az már több, gazdagabb, egyszerűbb, tisztább és istenibb. Ez a szerelem titka. El kell vesznem és meg kell semmisülnöm. És Barth mondja: megsemmisülni nem annyit jelent, hogy egy kicsit, hanem hogy egészen megsemmisülni. Visszavonás, meggondolás, fenntartás, óvatosság nélkül, tökéletesen megsemmisülni. A misztériumban csak két egymásban megsemmisült lény istenülhet.”
Hamvas Béla: Héloise és Abélard (14.), Láthatatlan történet
Állítólag az Éva szó annyit jelent, hogy asszony, feleség, a visszájára fordított lény.
