Negyvenhat

Egy mezőségi falu egyik kertjében iszom a reggeli kávém, kaszás férfiak és népviseletben járó asszonyok mennek el előttem az utcán a dolguk után, épp születésnapom van.

Boglyával megrakott lovas kocsi tetején ülve egy ember köszön be a kapu fölött nekem, örül, hogy nem ázott el a szénája; amikor visszamosolygok rá, egy kicsit olyan, mintha titkon együtt ünnepelnénk. A csirkék kinn kapirgálnak az utcán, a tehenek együtt indulnak reggelenként legelni, hogy esténként a tőgyüktől imbolygó csordából egyenként kiválva térjenek haza, és az otthonuk előtt elbődülve jelezzék, hogy hazatértek. A disznóknak meg saját teraszuk van, és tiszták. Szeretem ezt. Az alföldi nagymamámnál volt ilyen a gyerekkori nyár, bár ott sem csináltak nagy ügyet a születésnapokból. Ezért aztán már kora reggeltől vártam a postást és a szüleim színes lufis borítójú dísztáviratát. Az összehajtott vékony papírnak már a külsején ott díszelgett nagy betűkkel, hogy boldog születésnapot, belül pedig ugyanez szolidan írógéppel, az Anyu és Apu aláíráson kívül nem volt benne semmi személyes. Amikor már tudtam olvasni, csodálkoztam is, hogy miért csak ennyit írnak ezekre a nagy papírokra. Kilencévesen tudtam meg, hogy van gyásztávirat is az, ami fekete-fehér szűkszavúsággal közli, ha meghalt a másik nagymamám. Azt hittem, eltévesztették, rossz helyre hozták, gondoltam, ha hazamegyek, majd úgyis találkozunk.

Érdekes, hogy összesítve a rossz szülinapokra jobban emlékszem, mint a jókra. Talán mert az a természetes, hogy ez az a derűs nap, amit el sem lehet rontani, hiszen mindenki kedves és figyelmes. Mégis, a következő évben, amikor az ajándékaim között az a termosz is ott volt, amelyre nem is értem, hogy tízévesen miért vágytam annyira, és amelyet örömömben addig szorongattam, amíg összetört, a születésnapozásból csak a csalódás maradt meg a fejemben. Most, hogy belegondolok, azóta begyűjtöttem egy csomó ilyen meg olyan termoszt, és az egy főre jutó melegentartók száma kicsit sok is a háztartásomban, s egyből megörültem annak, hogy tetten érhettem magam, van egy kis ügyes termoszkomplexusom. Persze egyben vicces is kifigurázni magam, de tényleg meghalhattam volna úgy is, hogy nem tudom, a termosz nem egy tárgy, hanem egy olyan jelenség, amely kihatással van az életemre. Még jó, hogy itt ülök és mélázgatok. Magdi barátnőm mondta egyszer: „Képzeld, kicsit megálltam, mert elgondolkoztam, és riadtan az egész család a kezembe nyomta a szennyest.”

Bármi lehet ilyenkor. Gyerekkoromban olyan misztikusan távolinak tűnt az, hogy egyszer majd lesz még 2000. év is, és nekem akkor harmincharmadik szülinapom, hogy úgy képzeltem mégis igaza lehet az utánam következő húgomnak abban, hogy a köztünk levő háromévnyi korkülönbséggel hamarabb fogok nála meghalni, és valószínűleg akkor.

Félreértés ne legyen, nem kesergek, csak töprengek. Tényleg nem akarnék nem természetes módon megöregedni, teljesen összetörtem Cher plasztikai műtétei miatt is, vállalom a korom, nem lennék képes átszabatni magam. A tűt se szeretem, nemhogy a kést. De el kell hogy mondjam, a negyvenediket kifejezetten reveláció volt megélni, először is azt, hogy van még élet azon túl, másodszor azt, hogy már nincs para attól, épp miként nézek ki; óriási felszabadulás ez a nőies nőiség iránti állandó megfelelés alól.

Aztán már csak a negyvennégy az, amely még bevállalósan fiatalos születésnap. Majd elérkezik a negyvenöt, ez már komolyabb, félig kerek, és még jól is hangzik, de már sejteti, hogy a következő évtől már felfelé kerekítünk, és snassz a következő évfordulóig, a szépen gömbölyödő, rettegett ötvenedikig ünnepelgetni. Azt szépen megünnepelitek, és még elmés hülyeségekkel is gazdagodsz majd ajándékok gyanánt, azután pedig meg már olyan lesz, mintha mindenki lehúzná fölötted a rolót, néni vagy.

Ez most a negyvenhatodik, és nem is tervezek mára mindezekért semmit sem.

Hát ezeket gondoltam morfondírozás közben, és örülök annak, hogy csak úgy megélem. De most jutott eszembe, mi van, ha azért tegeződöm a lányaim barátnőivel, hogy így kerüljem el azt, hogy néni legyek?

A dalai láma egy mondata még megrekedt a fejemben: „Minél őszintébbek és nyitottabbak vagyunk, annál kevésbé fogunk félni, mert nincs takargatnivalónk mások előtt, ezért azt gondolom, minél őszintébb valaki, annál magabiztosabbá válik.”