Gombát szedni jó, na persze nem a varázsgombáról beszélek, azt meghagynám a hivatásos sámánok és egyéb révülők munkaeszközének. Nem, inkább arra gondolok, amikor az erdőben vagy réten bóklászva hirtelen rábukkan az ember a gombára, nézegeti balról, becserkészi jobbról, aztán egy kicsit még okoskodik is felette, majd a reménybeli jó döntést követően kiszedi, belerakja a kosarába és anélkül, hogy továbbmenne, még elidőzik, lassan körülnéz, hátha többen is megbújtak még a környéken. Ez az a pillanat, ahonnan már a beléd kódolt gyűjtögetővéred visz tovább, az a fajta adrenalin áraszt el, amely komótos, soha sem kapkod, és újsütetű Dianaként indulsz tovább, hogy lecsaphass a következő áldozatodra.
Az első már vidéken töltött években nem is tudom miért, de bojkottáltam a gombászást, míg egyszer egy szegfűgombákkal teli mezőn rákaptam az ízére, na meg a belőle készült tejszínes gombalevesre a sok apró sárgarépával és galuskával, a tetején kevés szurokfűvel. Hozzáteszem, addig soha nem készítettem semmit a magunk szedte gombából, amíg Takács Feri bácsi egyesével át nem röntgenezte szakértő szemeivel. Az elején nem volt velünk könnyű, a teli kosarainkból csak néhány ehető trófeát tarthattunk meg, a többivel Feri bácsi komposztos vödrét árasztottuk el. Kaotikus volt az a sok gombanév, ami elhangzott egy-egy bevizsgálásnál, mintha termékbemutatót tartottunk volna egy „sem nem állat, sem nem növény”-konferencián. Apránként megtanultunk néhányat, és azokra álltunk rá: mezei csiperkére, szegfű-, vagy ahogy itt mondják, tyúkgombára, rizikére, egy-két tinórufajtára és persze a vargányára meg az őzlábgombára.
Egyszer hatalmas zsákmányt szereztünk a barátainkkal egy fura, agyvelő kinézetű gombából, akkor már tudálékosan felütöttük azt a szakkönyvet, amelyet előtte hosszan versenyeztettünk több más társával, és legmegbízhatóbbként magunkkal vittünk. Egyébként nem egyszerű a döntés, persze tudom, vannak telefonra is letölthető szupercsodák, amelyek még a szedés helyét is megjegyzik, de egyrészt akkor a gsm-lefedettség nemhogy az erdőben, még a házban is csak az egyik ablakban volt, másrészt pedig azért inkább a könyv. De tényleg nem könnyű kiválasztani a számunkra hasznos segédanyagot. Az egyikben kicsik a képek, a másik túl tudományos, a harmadik annyira aprólékos, hogy belezavarodsz a részletekbe és megbánod, hogy elindultál, a negyedik pedig akkora, mint egy kódex.
Na és a társaságban való gombászás is érdekes sarokpont. Azt a végkövetkeztetést kellett levonni, hogy a környezetünkben élő emberek előbb elárulják a trezorkulcsuk rejtekhelyét, mint a gombász helyeiket. Mindenki sejtelmesen ködösít, olyan földrajzi nevek hangoznak el, amik a legnagyobb felbontású térképeken sincsenek, és alighanem ezerkilencszáznyolcban kellett volna ideköltözni, hogy valami támpontot kapjak. Még a legjobb helyi cimboránk is mindig úgy csinált, mintha eltévedt volna gombászás közben, és külön érkeztünk vissza a faluba. Már rutinosak vagyunk, és mi is csak olyan baráttal megyünk gombászni, akiről tudjuk, hogy az életbe nem talál oda vissza.
De a nagy zsákmányra visszatérve, azt látjuk a könyvben, hogy vagy cseh, vagy ízletes kucsmagombáról lehet szó. Irtóztató mennyiséget találtunk, hívtuk is Feri bácsit, hogy mennénk, de csak üzeneteket rögzítünk hosszan. Megpróbáljuk másnap kora reggel is, Feri bácsi eltűnt. Most mi legyen a temérdek gyönyörű gombával? Elosztottuk a barátainkkal, akik Budapesten majd az egyik piacon bevizsgáltatják. Mi is a lovak közé csapunk. Próbálunk gyorsan más szakértőt találni. Meg is találtuk a környező kisvárosban – nomen est omen – Hullai néni személyében, aki szemében könnyekkel állapította meg, hogy harminc éve nem látott ilyen gyönyörű és ilyen sok ízletes kucsmagombát, és ha jót akarunk enni, akkor a klasszikus töltött csirkébe való töltelékkel megtöltjük, és sütőben megsütjük. Elkészült, felkarikáztuk és újkrumplival ettük. Elképesztően finom volt.
Egyik nap gombászni voltunk. Egy teli kosár és fél textiltáska volt az eredmény, majd a rutinellenőrzés Feri bácsinál. Csak pár pici tölcsérgombából állt az ocsú, a többi mind ehető mezei csiperke és szegfű- meg néhány pöfeteggomba volt, ezért aztán egész este gombát pucoltam, másnap levest készítettem, majd a maradékot felkarikázva az aszalóban szárítottam. Ja, és elkészítettem a tutit: mindösszesen ha egy kanál olívaolajra sok félbevágott közepes méretű csiperke, pöfetegek meg tíz-tizenöt szegfűgomba, icipici só, mindezekre rádobálva nem kevés fokhagymagerezd. Körülbelül 90 fokon addig sütöm, amíg a fokhagymák sárgás-barnássá válnak. Mennyei.
Esetleg lehetne az országban még több helyen másképp is gombászni:
