Magyar szörvájvel

Kötöttpályás közlekedés kalandvágyóknak.

A pajtában a falon van egy nyári vasúti menetrend 1939-ből. Akkoriban a Budapest-Tapolca közti 184 kilométert 3 óra 55 perc alatt abszolválták átlagos napokon, például a reggeli sebes vonattal. Manapság, ha nyáron felülünk a 14 óra 56 perckor induló 19 606-os sebes vonatra a Déli pályaudvaron 4 óra 14 perc alatt, vagyis 19.10-re érünk Tapolcára, tehát 2013-ban 19 perccel több idő alatt. Ugyanez a táv az egyik ritka gyorsvonattal 3 óra 34 perc, ezzel a lehetőséggel az elmúlt 75 évben 21 percet sikerült megspórolnunk a menetidőből. A többit most nem említem.

Majdnem 20 éve költöztem vidékre Budapestről, ezért volt időm beletörődni a lokális és országos tömegközlekedésünk anomáliáiba és sajnos abba is, hogy a fővárosi barátainknak autó nélkül gyakorlatilag szinte egész napos projektet biztosít a lakóhelyünk megközelítése, majd nem kevés organizálást, kitartást és állhatatos türelmet annak elhagyása. Okulásként közzétenném az egyik vállalkozó szellemű barátunk kalandos hazatávozását.

„H, kedves Brigi, a buszmegállóban az újabb, hisztérikus rohanás után kb. 10 percet vártam. Amikor felszálltam, a sofőr rám mordult.

– Tessék! – Kérdőn néztem rá, gondoltam, kéri a nyugdíjasbérletem.
– Tessék! Valami?! – durvul tovább.
– Nem értem – mondtam.
– Hova megy?! Vagy valami!
– Révfülöpre.
– Az a másik megálló!

Ha szelíd lett volna a sofőr, most Tapolcán dekkolnék a pacalrestiben. Révfülöpön kiderült, hogy Székesfehérváron át kell szállni. De állítólag van wifi. Most már 15 perce állunk Füreden. Fehérváron csak 5 perc van a csatlakozásig. 32 fok hőség. Van net a vonaton, de nem megy el az e-mail, viszont tudtam olvasni. Brigi, bosszant, hogy már pénteken nem mondtam, hogy milyen vicces volt látni a vécéablakból a farakást, meg a buja kötést a konyhában, és pláne szedni tegnap a fotóból a kosárba az aprófát. De hát szörnyen dekoncentrál az, hogy koncentrálnom kell.

Átszálltam Székesfehérvárott, zihálva lépcsőn le, lépcsőn fel, se lift, se bőröndplató. 20 perc várakozás. Közben indiai jógiként visszatartottam az európai vizelést. Amikor elindult végre a vonat, nem tudtam kinyitni a hipermodern vécéajtót: a piros WC monogram áthúzva. Kétszer végigmegyek az 50 méteres, high tech vagonon, mindkét végén zárva az ajtó. Várok a vécé előtt. Gyanítom, hogy senki sincs benn. Elcsípem a hirtelenszőke kalauznőt.

– Biztos foglalt, mert zárva – mondja.
– Ki van zárva – mondom – senki nem ment be az állomáson.
– Ez nem olyan. Ez tartályos. Ide be lehet menni az állomáson is.
– Ez nincs kiírva – mondom –, tehát nem mer senki bemenni.

Kopog. Semmi. Megpróbálja kinyitni. Nem nyílik. Én jógázom.

– Akkor megtelt a tartály – mondja –, ilyenkor automatikusan lezár.
– Akkor most mi lesz? – kérdem.
– Semmi, majd megy a Déliben – mondja felhúzva a szemöldökét.
– Olyan nincs. Nyissa ki a vagon végén az ajtót, hogy átmenjek a másik vagonba.
– Azt nem lehet. Ezek különálló vagonok.
– Akkor viszont idepisálok – mondom reszketve.
– Az magának sokba fog kerülni. A fertőtlenítés, meg minden – mondja fenyegetően, mintha az anyám lenne.
– Nna, akkor mi legyen? – kérdem kihívón.
– Felhívom a vonatvezetőt – mondja szakszerűen.
– Halló, Ferikém, szervusz, mi van Zsuzsával? Jó. Én is. Tegnap. Holnap. Ma, 11 után. Köszönöm. Mondd meg neki. Na, itt vagyunk a kettes vagonban, mi van a vécével? Megtelt? Igen? Kijelez? Nem biztos? Nem nyílik. Próbáltam. Nincs. Automata? Jó. Meg. Holnap. Kösz szépen. Na, szervusz. Jó. Neked is. Köszi, puszi. – Rám néz: – Megtelt.
– Adja ide a panaszkönyvet – mondom rutinosan.
– Majd vegye fel a Déliben – feleli.
– Nem vagyok jógi – hazudom neki.
– Hogy hívják magát?
– Nem mondom meg.
– Mi a száma?
– Nem mondom meg.
– Fogadjunk, hogy majd megmondja – mondom szinte hörögve.
– Semmi köze hozzá – suttogja.
– Vörös körmű, szőke hisztérika – mondom a levegőbe.
– Nem vagyok hisztérika – vág vissza.
– De igen. Mi a száma?!
– Nem mondom meg – sziszegi.
– Köteles megmondani! – mondom emelt hangon.
– Sem a nevem, sem a számom! – feleli dacosan.
– Na, majd meglátja. Mikor érünk a következő megállóba?
– Minygyá’.
– Mégis, mikor?

Babrál a táskájában.

– 3 perc.
– Ott lesz időm átszállni a másik vagonba?
– Majd akkor indulunk, amikor átszállt.
– Biztos, hogy megvár? Vagy elmegy teli h*ggyal-sz*rral az orrom előtt? – kérdezem jóslón.
– Maga leszáll, átmegy, ott felszáll, én meg várok.
– És ha ott is megtelt?
– Nem tudom.
– Mi a jó a tartályosban, ha nem ürítik? – kezdek filozofálni.
– Ürítik – mondja maga elé meredve.
– De nem időben! – magyarázom éles hangon.
– Mit csináljanak, ha sokan voltak? – kérdezi kijelentő módban.
– Meg kell vizsgálni, mennyi a sz*r. Székesfehérvárott volt rá idő – mondom kioktatóan.
– Arra nincs idő. Szippantózni, félóránként – feleli idegesen.
– Miért hagyják telten? – teszem csípőre a kezem.
– Ne engem kérdezzen. Én csak dolgozom itt – rántja meg a vállát. S hirtelen megérkezünk.
– Azt, hogy mi a neve, nem mondja meg. Rendben. De azt, hogy mi a száma, köteles megmondani – mondom végszóként. Kinyílik az ajtó.
– ... – suttogta el rekedten a számot. Le- és átrángatom a bőröndöt a másik vagonig. S láss csodát: nem megy el közben a vonat! S láss újabb csodát: a másik vagonban nem telt meg a vécé! Viszont – bár bejött a net – az e-mail nem működött.

A hangulat perfekt Nálatok. Minden remek. Nagyon köszönök mindent.

H, a csődtömeggondnok”