„Legjobb nap a mai”

A behajtónak tűnő angyal és a trükkös betörő.

Régebben nyaranta a pajtából átalakított vendéglő és a kert koncerteknek, kiállításoknak meg mindenféle kulturális izgalmaknak adott otthont. Na, ezt a létesítményt történetesen én vezettem. Sebestyén Mártika és a Muzsikás együttes valamelyik fergeteges koncertje után voltunk éppen. Mivel kevés emberrel dolgoztam, volt munka bőven, keresztbe-kasul cikázva próbáltunk asztalokat és néhány ülőhelyet visszavarázsolni a vendégtérbe diszkréten, közben jó szóval, hálával és italokkal láttuk el a hullafáradt előadókat meg az átszellemült, ám virgonc rajongókat.

Háziasszonyként csak kikötői dokkmunkásként nem voltam jelen a produkcióban, nagyon nem értem rá, amikor odajött hozzám a fejkendős-bőrszerkós fickó, hogy beszélnünk kéne a pénzügyekről. Nekem aztán senki öltözködésével sincs problémám, már csak azért is, mert tőlem sem áll távol az extrémitás, de akkor valahogy azt gondoltam, hogy na, még ez kellett, most talált ide ez a citromsárga BMW-s vendéglátós-behajtó pasas. Erélyesen, hogy érezze rajtam, nem kedvelem ezt a műfajt, valamint a tántoríthatatlan elhatárolódást, minden bátorságomat összeszedve, jó nyeglén közöltem vele, hogy nem érek rá az ő pénzügyeiről beszélgetni, sarkon fordultam és folytattam a munkát.

Már nem emlékszem, hogyan igyekeztem a mosolygáson kívül végtelen határozottnak, keménynek és fesztelennek tűnni, de az ember nem tágított, vagy háromszor megkeresett, hogy az én érdekem, ha beszélünk. Bevillant, hogy ez a helyzet a filmekben sem hagy túl sok alternatívát a tulajdonosnak, örülök, ha van olyan hónap vége, amikor a létminimumot biztosítani tudom magamnak, de essünk túl rajta, jól van, beszéljünk. Így ismertem meg Bélát. Egy építőipari cége volt, aminek a szlogenje a „legjobb nap a mai” volt, és aki minden konokságom ellenére csak szponzor akart lenni. Persze elég sokat nevettünk, míg a félreértést tisztáztuk.

Érdekes és jó ember volt, azért volt, mert sajnos jó néhány éve infarktusban meghalt. Több más rászoruló között lakóhelyének iskolai kórusát is patronálta, hozta-vitte, szerepeltette őket. Mi a barátságán kívül egy gyönyörű kerti grillező objektum megépítését köszönhetjük neki. Egyszer eljött velünk Bécsbe a táncháztalálkozóra és az erdélyi, nem túl tehetős zenészek legnagyobb meglepetésére rekeszszám látta el őket sörrel. Egy baráti házaspár akkor még kisméretű lakásában aludtunk laticeleken, örült, hogy ott lehet velünk, reggel pedig friss péksüteménnyel várt mindenkit.

Töredékeiben elmesélve, de ő volt Béla, akit behajtónak néztem. De úgy jutott eszembe, hogy egyik reggel, mint süket a csengőt, úgy nyomta valaki a gombot, hogy bejuthasson. Kikászálódtam és kérdezem, hogy ki az. Adóhivataltól jöttünk, mondja a fekete ruhás sziluett a kapu előtt. Mögötte egy hosszúkás fehér autó, ülnek még benne. Mondom: Miben segíthetek? Itt van a cégkivonat – feleli, de se bemutatkozás, se igazolvány, vagy bárminek a felmutatása, se ügyirat, vagy annak a száma, de még egy árva mappa sem, ami a dolog hivatalos fényét emelné. Azon kívül, hogy ott van nála egy cégkivonat, nem derült ki, hogy mit akar. A másik ember meg még mindig az autóban.

Sok mindent hallottam már a NAV embereinek módszereiről, a távcsővel megfigyelt karácsonyfaárustól, a mindenkit felháborító gyerekkabátcipzár-bevarrós esetig, de akárhogy is nézzük, a hatóság dolga, hogy tájékozódjon és intézkedjen. Tájékoztatok én nagyon szívesen bárkit, de könyörgöm, derüljön ki, hogy miről, és hangozzon el legalább a cég hivatalos megnevezése. Az, hogy „az adóhivataltól jöttünk” és egy összehajtogatott papír meglebbentése egyáltalán nem győzött meg arról, hogy kaput kell nyitnom. Aztán meg a cégkivonat, bárki kiprintelheti bárkiét az internetről.

Még csak hazudnom sem kellett: – Lehet, hogy magánál van egy cégkivonat, de megkésve, mert a cégünket felszámolták, nem vagyunk jogosultak intézkedni. De nála van a cégkivonat, bejönne és beszélne a képviselővel – köti az ebet a karóhoz. Én is. A beszélgetésnek ennél a dramaturgiai fordulatánál sem derül ki semmiféle hivatalos adat, nincs hivatkozás, semmi sincs, csak egy kérdés az, hogy kivel beszélt. Megmondom.

Majd ráírja, mondja a végén, de hogy mire, az sem hangzik el. Elbúcsúztunk, én bejöttem, az autó pedig kisvártatva elment. Állampolgári kötelesség gyanánt felhívtuk, a NAV-ot, hogy tájékoztassuk őket, amennyiben mégis az ő dolgozói voltak, nagyon sajnáljuk, amiért nem sikerült dűlőre jutni velük, és még megkérdezzük, jól gondoljuk-e, hogy egy hivatalos látogatásba előírás szerint beletartozik a bemutatkozás, a megkeresés tárgya, ügyiratszáma, vagy bármije, ami egyértelműsíti, hogy a hatóság embereivel van dolgunk. A válasz megerősítő és egyben nyugtató volt. Majd következett a rendőrség. Valószínűleg trükkös betörők, résen kell lenni. Most kellene a frappáns befejező mondat a végére. De sajnos nincs.