A ½elem emberi játszmái

Az a nő jut eszembe, aki egy halottak napján jött össze a szerelmével és a házasság hetén búcsúzik el férjétől.

Még nincsenek begyújtva a kályhák, a kávémat iszogatom a 13 fokos konyhában, innen most pont az a 6 Celsius-fok globális plusz hiányzik, ami Földünknek az azonnali megsemmisülés lenne apokaliptikus viharokkal, árvizekkel és atombomba erejű tűzgolyókkal. Belefagyok a gondolatba, inkább egy gyors kályhakör. Akkurátusan gyújtogatom a kályhákban a tüzeket, mindegyiknél elidőzök egy kicsit, melegítik az arcomat meg a kezeim, már nem is fázom. A hidegről az emberek közti befagyott élethelyzetekre asszociálok és máris annál a francia filmnél járok, amit nemrég láttam. A nagylányával élő párizsi, elvált nő otthagyja könyvkiadással foglalkozó munkahelyét, és elköltözik a vidéki teherautó-sofőr szerelméhez, aki a feleség halála után egyedül neveli két gyerekét.

A racionális elméjű persze már sokkal korábban látja, hogy csapda, és el sem jutna egy ilyen helyzetig. A kétesélyesre szavazók agyonmixelik az intuícióikat az agymunkával, valószínűleg amilyen ingatag az alap, olyan törékeny a ház, na meg a máz. A maradékot talán nevezhetnénk azoknak a bizakodóknak, akik minden ellenére mégis vállalják, és reménykednek abban, hogy a szeretet, merjük kimondani: szerelem, meg az összetartozás élménye valahogy mindig átlöki őket a problémákon. Most jut eszembe, vajon a két ember közötti szinkronhoz ilyenkor a felismerések egyidejűsége a fontosabb, vagy a megkérdőjelezhetetlen együtt érzés? Az utóbbira szavazok. Bonyolult cucc, mindenhol ezt látom, meg azt, hogy nem is igazán a kitartás és az elhivatottság dominál egy kapcsolat megmentésében, hanem a gyerekkorunk óta hordozott és valószínűleg azóta is bővülő félelmeinkből kiinduló hibás reakciók felismerése. Ehhez persze szembe kellene nézni velük. Nem túl örömteli elfoglaltság, kérdés, hogy meddig merjük hántani a hagymahéjat. A végén pedig felmerülhet, hogy inkább a megszokott és valamennyire megismert félelmeket választjuk, mint az ismeretlent, az ijesztő változást. Nekem is volt többek között két óriási ráébredésem, az egyik, amikor rájöttem arra, hogy mit is jelent az a néhány szó, hogy „Ne féljetek!”, a másik pedig Eric Berne Emberi játszmák című könyve, az utóbbi után szinte újra kellett tanulnom beszélni. Egyébiránt kötelező olvasmányként olvastatnám 18 év felett.

„Társas érintkezéseink során gyakran adódnak konfliktusok, félreértések. Ezek véletlennek tűnhetnek, valójában azonban szabályszerűbbek, mint gondolnánk. Bizonyos mintákat követnek, melyek jellemzőek ránk, a másikra, és a kettőnk keresztmetszetében létrejött kapcsolatra. Játszmáink egyszerre egyéni és társadalmi meghatározottságúak, kimondatlan törvények szerint működnek és a valódi intimitás pótlékaiként, az időtöltés egy formájaként jönnek létre – írja Eric Berne. – A kapcsolati működés e stratégiái megoldási kísérletek szeretetéhségünk kielégítésére.”

„A játszmák forgatókönyvszerűen működő tranzakciók, melyek kimenete előre jól látható, és nyereséggel járnak mindkét fél számára. Nem meglepő tehát, hogy olyan személyek társaságát keressük, akik hasonló játszmákat kedvelnek, mint mi, így a velük való kapcsolat belátható, megjósolható lesz és biztonságot nyújt. A játszma szerepe a kapcsolat stabilitásának megőrzésében van; ha az egyik fél változtat a játszma szabályain, az a kapcsolat egészét ingathatja meg. A játszma nyeresége több szinten értelmezhető: minden játszmának van egy felszíni rétege, ami tulajdonképpen a tranzakció eseményeinek egymásutániságát jelenti, míg a mélyebb, pszichológiai szint magában foglalja annak gyermekkori eredetét, lelki hátterét, fejlődését. A játszma belső, pszichológiai előnye általában valamilyen pszichés szükséglet kielégítését jelenti. Ennek külső vetülete például a játszma által elkerülhető félelemkeltő helyzetekben mérhető. A játszma egy kompromisszum: bizonyos mértékű konfliktus vállalása az intimitás elöli menekülés érdekében. Társadalmi szinten fontos előny, hogy az egyén az egy kapcsolatában játszott játszmák előnyeit más kapcsolatokban is tudja kamatoztatni. Játszmáink leggyakrabban a házasság és a munka területéhez köthetők.

Lássunk egy példát a munka világából! A kezdő beosztott felettesétől kér tanácsot: »Ön mit tenne a helyemben?« vagy »Mit tegyek?« Ebben a játszmában a beosztott főnökére tolja a felelősséget, és ha a vezető ezt átvállalja, akkor belecsúszik egy játszmába, ahol ő a szülő, míg a beosztott a gyerek. Ennek ellenkezője történik például akkor, amikor a beosztott megpróbál versenybe szállni felettesével egy olyan területen, ahol nyilvánvalóan ő a kompetensebb. Ez rejtett üzenet arra vonatkozóan, hogy nem ismeri el főnökét mint tekintélyt. Ha a főnök beleesik ebbe a csapdába, és valóban elhiszi, hogy nem eléggé kompetens mint vezető, akkor kialakul egy olyan játszma, amiben a beosztott a szülő, míg a főnök a gyerek

Az elsajátított és jól begyakorolt játszmák szokásainkká válnak, ezekben érezzük otthon magunkat. Biztonságot adnak, és kiszámíthatóvá teszik a társas érintkezéseket és azok kimenetét. Egyesek a bűntudatkeltés stratégiájában »jók«, mások folyamatosan áldozatok, akik nem tehetnek semmiről. A felnőtté válás, az autonóm személyiség kialakulásának fontos lépése a játszmák meghaladása. Felismerni azokat a sémákat, mintákat, amelyek kapcsolatainkat szervezték, amelyek újra és újra ugyanazokba a helyzetekbe sodortak minket. Megtalálni az igazi intimitáshoz vezető utat, átadni magunkat és őszintén megnyílni a másiknak. Felszabadulni azok alól a szorongások és félelmek alól, melyeket játszmáinkkal átmenetileg semlegesítettünk, távolítottunk. Önmagunk lenni anélkül, hogy a másikat folyamatosan felhasználnánk ehhez. Tulajdonképpen ez az önismeret egy útja. Lehet, hogy először másokban vesszük észre azokat a viselkedésmintázatokat, amelyek újra és újra bosszantóan ismétlődnek, majd a másikon keresztül saját cselekedeteinkre, gondolkodásunkra is rálátást kapunk, és egy kis önreflexióval felismerjük ezek repetitív természetét. Ha sikerül lehántani magunkról megszilárdult játszmaszerepeinket, visszatalálhatunk valódi önmagunkhoz.”

Kovács Petrától idéztem, mert nekem megint nincs meg a könyv, mindig kölcsönadom valakinek, aki elfelejti visszaadni, én újra vásárolom, és persze a következő delikvensnek megint kölcsönadom. Berne egyébként 1964-ben írta ezt a könyvét. Segédanyagnak szánta szakmabelieknek, de könnyed megfogalmazása és közérthetősége miatt a laikusok körében is óriási sikerre és nagy érdeklődésre tett szert. Hasznos olvasmány. Csak így tudom most megmutatni.

Ja, a filmben az utolsó pillanatban ugyan, de mégis minden jól alakul. Ezekben a napokban meg hetedik alkalommal rendezik meg a házasság hetét, most meg az a nő jut eszembe, aki valamikor egy halottak napján jött össze a szerelmével és ezen a héten búcsúzik el a házasságától. Fura.