Családom és egyéb állatfajták

Ha azt hiszik, hogy az ormányosmedve nem háziállat, tévednek.

A nagyobbik lányom néhány barátjával rövid baráti látogatást tett az otthonában, mert Zsófi, a barátnő és Bálint, a vőlegény nálunk szeretnének nyáron összeházasodni a pajtában. A kávén és teán túl fél óra alatt lezongoráztuk a ceremóniát, majd némi csipegetés után az itthon találhatókból a háziállatokra terelődött a szó. Már egyszer írtam a baromfiudvarunkat tavaly benépesítő rock ’n’ roll tyúkokról, akik közül mára sajnos már csak három gyönyörű példány maradt Kolos kutyánk vehemens terelő elhivatottsága miatt. Szó szót követett, épp Zsófi mesélt az állatkerteknek kis oroszlánokat és egyéb érdekes állatokat szállító haverjáról, amikor Verocska, a másik barátnő is beszállt a sztorizásba.

Vera édesapja, aki halbiológus – és nem kardiológus, mint ahogy az a közös barátunk hitte, aki egyszer megismerkedésük hajnalán egy fél bulin át vegzálta a szívzörejeivel – egy nap hazaállított egy leharapott farkú ormányosmedvével az állatkertből, mert a dundi mackó már ezzel a kis hiányosságával nem tudott többé fára mászni a többiekkel, egyensúlyvesztése miatt ott életképtelenné vált.

Az éticsiga volt a kedvence annak dacára, hogy fogyasztásuktól mindig fülig ragacsos lett. Ilyenkor a medve négy tappancsára tapadó mázgába pedig egyre nagyobb méretű golyókat képezve ragadt bele a por meg némi aljnövényzet. Egyszer akkora gölödineket növesztett, hogy az eltávolításukhoz állatorvost kellett hívni. Tettek-vettek, térültek-fordultak, de altatás nélkül nem ment a dolog, hogy megtisztíthassák, átmenetileg elbódították, majd várták, hogy a szalonállapotú maci felébredjen. De mintha téli álomba szenderedett volna, egyáltalán nem akart felébredni. Ünnepélyes keretek között elbúcsúztatták, kiválasztottak számára egy nyugalmas sírhelyet, majd amikor azt ásták, hirtelen magához tért a mackó. Egyébiránt időnként meglógott a kertből, ilyenkor a tizenkét éves kis Vera vasvillával a kezében kérdezgette végig a szomszédokat, hogy nem láttak-e medvét a kertjükben.

A beszélgetésnek ennél a részénél láttam fontosnak, hogy beszámoljak a hörcsögünkről, Hörcherről, aki egy képzőművész után kapta a nevét, és a december eleji születésnapi zsúr után nem tudtuk eldönteni, hogy egy kíváncsi gyerek véletlenül fejbe kólintotta-e a terrárium tetején elhelyezkedő deszkával, vagy csak téli álmot alszik. Végigbújtuk az összes rendelkezésünkre álló könyvet, sőt könyvtáraztunk a témában, internet még nyema, mégsem tudtunk meg semmit sem a hörcsögök téli szokásairól. Így aztán több hónapot vártunk, nézegettük-bökögettük a mozdulatlan, ám jó állapotú hörcsögöt, és a tavasz végén, még az utolsó pillanatban is szkeptikusan, de eltemettük.

Aztán, hogy nehogy azt higgyék, akkora kunszt oroszlánt szállítani, elmeséltem, miként utazott Jázmin és Bendegúz, a sokat látott kecskepár az új gazdáikhoz egy Ritmo hátsó ülésén.

A családom ugyanis elég sokáig meg volt arról győződve, hogy mi vagyunk azok, akiknek Dr. Dolittle szellemiségét képviselniük kell. Mondanom sem kell, csak ők hitték, én nem. Először is volt öt kutya, minimum ugyanennyi macska, Böbe, a birka, aki a komondort is arrább lökte a kutyakajától, Bendegúz és Jázmin a számos kecskegyerekkel, velük ellentétben nekem csak mindig egy lovam volt. Amikor rájöttem, hogy a lábunkat sem tudjuk a házból kitenni, vagy személyzet kell, amit viszont nem tudunk megfizetni, két kutya és a macskák kivételével sorra elajándékoztuk őket. Valahogy úgy alakult, hogy a kecskepárt nekünk kellett szállítani. Az új gazdákkal néztünk egymásra, oké, de hogyan. Az én zseniális ötletem nyomán teleszórtuk az autó hátsó ülését zabbal. Nem is tudom, mit képzeltem, hogy Bendegúz udvariasan előreengedi Jázmint, és falatozgatva elfoglalják ülőhelyeiket? Persze nem mentek be, valaki bedobta újabb szuper javaslatként, hogy tegyük őket legalább alul zsákba. Jó, de hogy? Régóta tehetetlenkedtünk, amikor a kapu előtt sétáló két férfit megkérdeztem, hogy nincs-e ötletük. Mint kiderült, erdélyiek voltak, nem sokat lacafacáztak: az egyik lefogta Bendegúz nyolcvancentis tülkeit, a másik a lábára húzta a zsákot, beültették a kocsiba és bekötötték a biztonsági övet, Jázmint úgyszintén. Hálásan megköszöntük a segítséget, előrehúztuk az üléseket, hogy a tülkök ne érjenek el minket, és az új gazdák autóját követve elindultunk. A kecskék pedig a lábaikon jutazsákokkal, decensen beszíjazva egymás mellett ülve, érdeklődve nézelődtek. Az utakon szembejövők szintén, csak ők azt nézték, kik lehetnek az elmebetegek, és miért szállítanak a hátsó üléseken kecskéket. A sztorihoz hozzátartozik, hogy a kiömlött zabra később egy földlabdás napraforgó került, az esőben beázó autóban pedig kinőtt a zab.