Kokárdától a Zöldharisnyáig

Az 56 év felettiek az 1848-as forradalom emlékéhez, míg a 35 év alattiak inkább az augusztus 20-ához vonzódnak.

Egy internetes felmérés szerint a felnőtt magyar internetezők egyharmada visel minden évben kokárdát, egyötödük sosem, és míg az 56 év felettiek az 1848-as forradalom emlékéhez kötődnek a legerősebben, a 35 év alattiak inkább a tűzijátékkal feldobott augusztus 20-ához vonzódnak.

Ha hihetünk a korszellemnek, megállapíthatjuk, hogy a szabadság eszményéhez manapság az idősebbek jobban ragaszkodnak, mint a fiatalok. És azt is, hogy ki-ki főképp azzal a nemzeti ünneppel azonosul, aminek a tartalmi jelentésével még nem töltekezett be. Bár ez így elég patetikusan hangzik, a lényeg, hogy mindannyian az épp hiányzó űr kitöltésére törekszünk. Ezt érdekes módon pont a szintetizáló, mindig az egészhez viszonyító nyelvünkből eredő gondolkodásmódunk támasztja alá. Ezt egy nyelvész barátnőmtől tudom, aki arra is kitért, hogy azért olyan nehéz a magyar nyelv elméletét megtanulnunk, lásd a végigkínlódott nyelvtanórákat, mert egy német ember a maga germán gondolkodásmódjával fektette le számunkra az alapjait.

De elkalandoztam a március idusától, ami egyébiránt a római naptárban minden hónapnak a közepét jelölte, és amin egyébként i. e. 44-ben Brutus megölte Julius Caesart. Tehát 1848: Kaliforniában aranylázban égnek, Afrikában eltörlik a rabszolgaságot, Írországban éhínség dúl, Európa forrong. Közben a pesti kávéházak asztalainál is divatosan Baudelaire kedvenc italát, abszintot és szalmaszállal szívott jegelt párizsi feketekávét isznak. Talán megtárgyalják a magyarul nemrég megjelent A fejedelem című értekezését Machiavellinek és tormával hintett jó Kraitszáros Virstlit esznek, és aztán forradalmat csinálnak. A szabadságharc első napjaiban a Pilvaxból az a Szabadság Csarnok lesz, ahol a lengyelek által divatba hozott krampampulit adnak és szabadságitalként nevezik a cukorra és kávéporra öntött, majd meggyújtott spirituszt. Jókai 1848. március 19-én az Életképek hasábjain a női nem szabadságáról ír, Nőszabadság címmel: „Hazám hölgyei! Polgártársnőim! Új időket érünk. Március tizenötödikén mindnyájan másodszor születtünk a világra. Ébredjetek fel a szabadság hajnalára ti is.”

Jókai a szabadságon a lélek és gondolat szabadságát érti, az általános jó és az igazság érvényesülését és nem sok jót jósol azoknak, akik elnyomják a gyengéket. A szabadságharc másfél éve alatt megjelent, körülbelül kétszáz hírlap és folyóirat cikkei, gyakran foglalkoznak a magyar tannyelven folytatott oktatással és a nőneveléssel, a nők tudományos képzésének kérdésével. A szerzők között van talán az első magyar szüfrazsett, a Párizsban festészetet, Budán szobrászatot tanult, a Nagybánya melletti Kővárhosszúfalun született Teleki Blanka is, akinek nagynénje az a Brunszvik Teréz, aki az első magyarországi óvodákat alapította, és akihez az első karácsonyfa-állítást fűzik. Teleki Blanka 1846-ban nyitotta meg az első szakszerű oktatást is nyújtó leánynevelő intézetét Pesten, a mai Szabadság téren, ahol a töritanár Vasvári Pál, a nevelőnő pedig Leövey Klára volt. Az intézet bezárt a szabadságharc alatt, majd annak bukása után a bécsi rendőrséghez jutott Teleki Blanka levelezése, ami alapján súlyos várbörtönbüntetésre ítélték. 56 évesen halt meg október 23-án 1862-ben, Párizsban. A montparnasse-i temetőben nyugszik a magyar nőnevelés úttörője, a nők művelődési egyenjogúságának híve. Úgyhogy csajok, ha már másért nem, akik most tanultok, vagy nemrég végeztetek, legalább miatta kokárdát fel, mert ugyanúgy hozzátartozik 1848-hoz, és nélküle jóval később lett volna tankönyvünk. Ahogy Jókai írta a Nőszabadságban: „Itt az idő, melyben a nők kötelessége a szellem lángjait szítani. Együtt meghalni dicsően inkább, mint együtt élni gyalázatosan. Föl a tett mezejére, polgártársnőim!”

Közben meg persze 2014 van, nemsokára választások. Ha hamarabb eszembe jut, nyilván én is alapítok egy pártot, egy olyat, ami minden nőt képvisel, na meg persze zöld is. A neve már meg van: Zöldharisnya-párt.

Egyébként Petőfi – aki nekünk, a ma élő embereknek a leginkább megszemélyesíti 1848-at – meg így dohog folyó év április 19-én a njaplójában:

„Borzasztó vasárnapi nép vagyunk, nekünk mindig ünnep kell, s ha egyszer nem lesz emberünk, akit megünnepeljünk, majd a holdvilágnak viszünk fáklyás zenét, s csinálunk kivilágítást. Talán azért vagyunk olyan rongyosak, mert mindig ragyogni akartunk. De én hiszem, hinni akarom, hogy e szánakozásra méltó gyöngeség nem a magyar nemzeté, hanem a monarchiáé, s a monarchiával együtt majd ezen üres cifraságokat is leveti, miként lehull a virág, hogy a gyümölcsnek helyet adjon. A monarchia a virág, a respublica a gyümölcs. Ez így van, s azért nem kételkedem diadalmatokban republicanus elveim! Republicanus vagyok testestül-lelkestül, az voltam, mióta eszmélek, az leszek végső lehelletemig. Ezen tántoríthatatlanságom, mely soha egy pillanatig sem rendült meg, ez adja ifjú kezembe a koldusbotot, mit évekig hordoztam, s ez adta most férfi kezembe az önbecsülés pálmáját. Azon időben, midőn a lelkeket vették és jó drágán fizették, mikor egy alázatos görnyedés megalapított jövendő volt, én messze kerültem a vásárt, és senki előtt még csak fejemet sem billentettem, hanem álltam egyenes fővel s fáztam és éheztem. Lehetnek ékesebb, nagyobbszerű lantok és tollak, mint az enyém, de szeplőtlenebbek nincsenek, mert soha lantomnak egy hangját, tollamnak egy vonását sem adtam bérbe senkinek; énekeltem és írtam azt, mire lelkem istene ösztönzött, lelkem istene pedig a szabadság.

Az utókor mondhatja rólam, hogy rossz poéta voltam, de azt is fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű ember valék, a mi egy szóval annyi, mint republicanus, mert a republicanusnak nem az a főjelszava hogy »le a királlyal«, hanem »a tiszta erkölcs!«”