A múlt héten, ahogy ácsorogtam az egyik budaörsi áruház parkolójában, megszólított egy idős bácsi.
– Félórája szedtem a kertből. Petrezselyem. Kenyeret szeretnék venni.
Még mindig kopognak a mondatai, ahogy most leírom őket. A zsebemben levő, több kenyérre való apróra nem nézett a kezében. Én a hatalmas szétdolgozott tenyerét néztem. Mindenem összeszorult.
– Friss. Kilencvenöt éves vagyok. A kertemből van. Megyek, veszek kenyeret. Köszönöm. Viszontlátásra.
Kimakogtam magamból valami elköszönést. Csak reménykedni tudtam, hogy az autóba berakott petrezselyem a nejlonzacskót és a vásárlást is kibírja. Túlélte, és nagyon szeretném, ha ez az idős férfi soha többé nem kényszerülne arra, hogy csak kenyeret tud venni magának, és azt is így.
Tudom, mert átéltem, a városi ember rezignáltabban reagál, több ok miatt nem rinyálhat az ember minden hajléktalan mellett, de ennek a kiszolgáltatott, egyenes hátú és szép vonású öregembernek a tartása, az, ahogy nem kért, hanem üzletet kötött, valahogy még jobban felerősítette a helyzetet.
Számomra annyira, hogy szokásomtól eltérően, hazafelé elzokogtam magam az autóban. Hazaérve megmosva betettem a három csomag petrezselymet egy dobozban a hűtőbe. Napokig nem nyúltam hozzá, nehogy elbőgjem magam.
Pár napja kinyitottam a dobozt, a bácsi petrezselymei üde zöld színben pompázva kacsingattak kifelé. Nem is tudom, miért pont azért, talán, hogy az öregembert is és a tartását is tartósítsam, fokhagymás pesztót csináltam belőle extra szűz olívaolajjal, kicsi sóval és pár csepp citrommal.
