Van itt kis és nagy csokor, a precízen összekötöttek meg a művészien lezserek, rövidek és hosszú szárúak, a lilának vagy hét-nyolcféle árnyalata, a fehér levendula meg csak hanyagul kévében. Az elmúlt napokban a barátaimtól is kaptam néhány csokorral, és persze én is learattam a sajátomat. Most, hogy erről próbálok írni és közben átgondolom a levendulaszüretet, meg azt, hogy ilyenkor mi is történik pontosan, rá kell döbbennem, hogy elképesztően izgalmas és szakrális dolog ez az egész. Mint legutóbb is. Napokkal előtte nézegetem már a bokrokat, tervezem és várom a szüretkezdő pillanatot, egy ideig engedem, hogy a méhek levegyék a sápot, majd kikészítem a metszőollóm a konyhaasztalra, még húzom kicsit az időt, mint az ajándékbontogatásnál, megiszok egy kávét és csak azután indulok.
Végigjárom a növényeket, betöltekezem a szépséges formáikkal, megállapítom a sorrendet és fontoskodva nekikezdek a műtétnek. A legújabb legkisebbekhez megyek először. Nem törődve a méhek riasztó döngésével, egyesével vágom le a levendulaszárakat, és műgonddal, ügyelve a szárhosszúságra, a bokor elé gyűjtöm őket. Kicsit olyan ez, mint amikor szülés után megmutatják a gyermeket az anyának. A bokronként szortírozott termésekkel meg beszaladok a házba, mielőtt átmennék a következőhöz, és növényenként is különgyűjtve a konyhaasztalra teszem őket. A három kisebb bokor után következik a két nagy levendula, az egyik mély lila, a másik fehér színű. A fehérrel folytatom.
Belefúrom a fejem a hatalmas koronájába, már visz magával az egész, már cseppet sem érdekelnek a méhek, lehet, hogy már csak egy vagyok közülük. Még mindig szertartásosan szálanként gyűjtöm a virágot. Hogy nehezítsem a pályát, mindezt természetesen rekkenő hőségben, mert a Maria Treben is ezt szereti, meg egyébként is, ez lehet az áldozat a gyönyörűségért. A 70-80 centis levendulaszálak felmarkolva mesebeliek, alig látok át a hatalmas csokron, botladozva bódulok, ahogy a többiekhez viszem, és óvatosan őket is a konyhaasztalra teszem. Most jön a mély lila bokor, talán a legimpozánsabb mind közül. A hatalmas félgömb szélein kezdem a vágást, gépiesek a mozdulataim, már csak egy, a teremtőjébe szerelmes gép vagyok, akit elhagyott a mesterséges intelligenciája, vagy ilyen lehetett egyhuzamban lefutni száz kilométert indiánként peyotllal, mosolyogva mindenen.
