Szívesen mesélnék a gyönyörűen helyrehozott házakról, arról a kihalt kézművességről, ami vasból, fonalból egyaránt tudott csipkét verni, a sziklasírokról a bürgének nevezett temetőben, aminek kaptatóján a megboldogultnak a legkönnyebb feljutnia, mert azt legalább viszik, a hatalmas vályúról, a vajorról, amibe négyszáz éves vezetéken érkezik a víz az egymást követő, eltérő méretű medencékbe az állatitatáshoz, mosáshoz és tisztításhoz, ahol az asszonyok, mosógép ide-oda, manapság is hagyományosan mossák a rongyszőnyegeiket. Írnék a Székelykőről és a megmászásáról, talán elbüszkélkednék azzal, hogyan sikerült onnan hegyi mentők nélkül hegyen-völgyön át lejönnöm kilométereken keresztül a sérült bokámmal.
Még hosszan írnék Marikáról és édesanyjáról, Ilonkáról, a szomszéd Babiról, akit bosszant a Facebook, mert a fiai nem mennek miatta eleget a levegőre, na meg Iringóról, Csaba testvér torockói gyermekeinek nevelőjéről, aki azért veszi fel a stopposokat, mert stoppolva ismerte meg Böjte atyát. Ja és persze sokat mesélnék még Csilláról és Gyuriról, akik a kényelmesebb és kevésbé fárasztó budapesti nyugdíjas életük helyett bevállalták az ultramacerát Torockón, a román államtól 2000-ben visszakapott családi romot megmentették és visszaállították az ezerhétszázas évek derekán épült házat az eredeti állapotára, abban laknak, napjaikat sok fizikai munkával és humorral élik. Szóval, mindezeket hosszabban részletezném, de állandóan visszaterelődnek a gondolataim a trafikos kislány értelmetlen és kegyetlen halálára. Lesötétített ablakok mögött nagy forgalmú kereskedelmet folytatni balgaság. Ennyi agyalás után már biztosan tudom, hogy két lánygyermek anyjaként háborgok és nem dohányosként, ha akartam volna, már eddig is lázadozhattam volna, bár kétségtelen, hogy nem találom értelmét a kizárólagos trafikos árusításnak.
Sokkal inkább hiszek a jóindulatú prevencióban, és az embereket gondolkodó felnőttként való számbavevésben, mint a tiltásban vagy a központi korlátozásban. A dohányzó ember kizárólag önszántából tud lemondani a cigarettázásról, tiltótáblákkal és matricákkal csak a szorongást lehet növelni benne, nem a leszokás elhatározását. Ne legyenek illúzióink. Azok a fiatalok pedig, akik nem léphetnek be a trafikba, néhány perc várakozás után egy náluk néhány évvel idősebbel vásároltatják meg maguknak a cigarettát. Az pedig, ha kisgyermeket kell őrizetlenül hagyni az utcán egy ajtó előtt, mert valaki épp\' nem csoportos programként fogta fel a dohánybolt felkeresését, az soha nem szolgálhat humánus célokat, maximum valaminek a túllihegését. Fából vaskarika. Mennyivel jobb, ha egy gyermek csak azt nem láthatja, hogy hogyan kell cigarettát vásárolni? Viszont ha másképp nem, akkor ahogy közösségbe kerül, nap mint nap mindenféle, számára befogadhatatlan történet, kártékony hír és erőszak jut el hozzá.
Nem hiszem, hogy valaki csak azért kezd el dohányozni, drogozni, internettől, játékszenvedélytől, kapcsolattól és egyebektől függeni, mert azt a példát látta, azért már sokkal inkább, ha a szorongató mókuskerékben forgás miatt a szülőknek nem marad elég idejük arra, hogy elég magabiztosságot és szeretetet adjanak a jelenlétükkel gyermekeiknek. Azt meg nemrég mesélte egy lovasterápiával foglalkozó barátom, aki az egyik drogos fiatalokat gyógyító alapítványnál dolgozik, hogy a gyerekek a csavarlazítón kívül még a gázöngyújtó-utántöltőt is hasznosítják a nagy szűkösségben. Már azzal jobban járhatunk, ha csak a trafikportálok fóliázási költségét néhány gyermek természetes boldogságdózisának emelésére fordítjuk.
