Az utóbbit sokan megkérdőjelezhetetlen tényként kezelik, annak ellenére, hogy az embereket mintha semmi más nem érdekelné, mint a politika. Egy kulturális esemény például akkor vált ki kimutatható érdeklődést, ha van valamilyen politikai vonatkozása, sőt bármilyen rendezvény rögtön érdekessé válik, ha egy politikus megjelenik rajta. Politikával kelünk és fekszünk, ott van a hírműsorokban, az újságokban – még a bulvárlapokban is –, az üzenőfalunkon. És persze mi magunk is „politizálunk”, ami a valamire való családi összejövetelek elmaradhatatlan rituáléja. (Már ahol a politika nem osztja meg a családokat. Vagy ott még inkább, ahol igen?) És amikor már végre abbahagynánk, akkor mindig jön valaki, hogy te, hallottad-e, mit mondott megint az a hogyishívják.
Tehát valójában sokan vannak, akik politikával foglalkoznak, különösen a politikai drukkerek, de ők véletlenül sem azért teszik, mert izgalmasnak találnák a politikát. Nem, ők alapvetően felháborodni szeretnek. Számukra a politika elsősorban botrányos, mert alig hogy végre kezdenének kicsit jobban menni a dolgok, jönnek „azok”, és megint csinálnak valamit. Ők legszívesebben nem is törődnének a politikával, hiszen normális esetben nem is kellene, de Magyarország nem normális ország, mert csak itt van ilyen rémes kormány/ellenzék. Ezért kénytelenek politikával foglalkozni, ha már így alakult. Ők azok, akik reggelente kávé helyett az ellenoldal hírcsatornájával állítják be a vérnyomásukat, mert az azért mégiscsak hihetetlen, hogy milyen mélyre képes süllyedni ez a Bayerzsolt/Bolgárúr.
Ahhoz, hogy belássuk, hogy a politika izgalmas, érdemes félretenni a drukkerek optikáját, és elemzőbb jelleggel közelíteni hozzá. Ez nem jelenti azt, hogy az embernek politológussá kellene válnia, különösen mivel a médiában szereplő politológusok többsége maga is drukker, aki szofisztikáltabb érvekkel tudja alátámasztani pártja aktuális irányvonalát. És azt sem, hogy az „új undokak” beszédmódját kellene a magunkévá tennünk, akik a lehető legpikírtebb módon képesek elküldeni válogatás nélkül minden egyes politikust a jó édes nénikéjébe. Még akkor sem, ha látszólag valami ilyesmi beszédmód működött itt is az eddigiekben.
Ha tehát mindezt képesek vagyunk kicsit félretenni, akkor beláthatjuk, hogy a politika izgalmas. Mert kevés egyéb olyan rendszeres tevékenységi forma van, ami itt zajlik közvetlenül az orrunk előtt, és napról napra újabb fordulatot, izgalmat, megoldandó kommunikációs helyzetet, (király)drámát produkál. Hősöket és antihősöket, sötét titkokat és meglepetéseket. És mindezt úgy, hogy közben tétje is van. Persze minél inkább hangsúlyozzuk ezt a tétet, minél inkább arra koncentrálunk, hogy végtére is a mi bőrünkre megy a játék, annál könnyebben be- vagy visszasorolunk a drukkerek táborába. A politika izgalmainak ideális élvezője egy bennszülötteket vizsgáló antropológus vagy egy földönkívüli volna, bár a tét teljes hiánya valószínűleg éppen az ízét venné el az egésznek.
Ráadásul a politika változatos. Ki mondta volna meg mondjuk közvetlenül a 2006-os választások után, hogy négy évvel később kétharmados jobboldali kormány fog alakulni, a két nagy rendszerváltó párt (maradéka) kiesik a parlamentből, helyettük viszont két új párt is be fog kerülni? (Ezek egyike jelenleg második a népszerűségi listán.) És ki mondta volna meg a 2014-es választások másnapján, hogy az újabb kétharmados győzelem ellenére a Fidesz olajozott gépezetéből hamarosan egyre hangosabb „gépházzaj” hallatszik, és kormányzás helyett sokkal inkább a saját, immár felszínre került belső konfliktusaival lesz elfoglalva? A jelen blog szerzője biztosan nem, arról azonban meg van győződve, hogy a folytatás hasonlóképpen fordulatosnak ígérkezik. Nem feltétlenül azért, mert rövid távon a fentiekhez hasonló kataklizmaszerű átrendeződések várhatók, bár mint láthattuk, soha semmi nincs kizárva. Hanem egyszerűen azért, mert a politika izgalmas.
(Ezzel az írással indult 2015 februárjában a Politikafüggő blog. Afféle ars poeticáról lévén szó, az MNO-n ezzel indul most újra.)
