Vegyünk két, egymástól teljesen független, mi több, teljesen eltérő léptékű hírt az elmúlt néhány nap terméséből. Vasárnap Pokorni Zoltán polgármester kezdeményezésére helyi népszavazást tartottak a XII. kerületben a Normafa sorsáról. Kedden Orbán Viktor miniszterelnök részt vett Strasbourgban az Európai Parlament plenáris ülésén, amely Magyarországgal foglalkozott. Ahogy azt megszokhattuk, mindkét eseményről gyökeresen eltérő értelmezések láttak napvilágot. Európa helyre tette Orbán Viktort; Orbán Viktor helyre tette Európát. Pokorni kudarcot vallott, mert az érintett választók mindössze 27 százaléka vett részt a voksoláson; Pokorni fényes győzelmet aratott, mert a szavazók 81 százaléka támogatta az önkormányzat rendezési tervét.
Ahelyett, hogy rendet akarnánk vágni a versengő értelmezések között, próbáljuk inkább a konfliktus–konszenzus-tengelyen elhelyezni a két eseményt. Ha valaki, hát Orbán Viktor biztosan nem nevezhető konfliktuskerülő személyiségnek: kormányzásának elmúlt öt éve bővelkedett a konfrontációban a társadalom különböző szegmenseivel. A miniszterelnök azonban azt is nagyon jól tudja, mikor érdemes belemennie egy adok-kapokba, és mikor érdemes tartózkodnia attól. Míg például a bankok és a pénzügyi szektor egyéb képviselői – akikért természetesen senki sem fog utcára vonulni – rendre megkapták a magukét a Fidesztől, addig a kormányfő gyorsan visszakozott azoknak a szféráknak az esetében, amelyek képesnek tűntek arra, hogy számottevő ellenállást tanúsítsanak (ilyenek voltak az egyetemi hallgatók tandíjügyben, vagy az online hírportálok és egyéb fórumok, amelyek gyorsan és hatékonyan mozgósítottak az internetadó tervezete ellen).
Mindezt azért érdemes előrebocsátani, mert a bevándorlás és különösen a halálbüntetés kérdése kapcsán borítékolható volt a nyílt konfliktus Brüsszellel, ami felesleges politikai kockázatvállalásnak tűnhet. A strasbourgi vita azonban azt igazolta, hogy Orbán Viktor különösebb kockázat nélkül mehet bele efféle csatározásokba akár az európai színtéren is. Az Európai Parlamentből kihallatszó kakofónia mögött úgyis a megszokott erőegyensúly érvényesül; még ha a magyar kormányfő egyes lépései ki is váltják a szövetséges Európai Néppárt rosszallását, annak továbbra is szüksége van a fideszes delegáció szavazataira, így kenyértörésre nem fog sor kerülni. Az meg, ami mindebből itthon leképződik, végképp nem kell, hogy nyugtalanítsa a miniszterelnököt. A Jobbik kénytelen vigyázni, nehogy egy platformra kerüljön Orbán nemzetközi „vádlóival” – a párt képviselője, Balczó Zoltán gyakorlatilag a védelmére is kelt a vita során –, a baloldal pedig hiába jelenti ki róla ezredszer, hogy nem européer, ez eddig sem bizonyult igazán hatékonynak.
A konfliktusvállalás azért kifizetődő stratégia, mert nemcsak a közvélemény tematizálását szolgálja, hanem cselekvőképesnek is mutatja alkalmazóját azon kritikusaival szemben, akik vele ellentétben „csak beszélnek”. Hátránya viszont, hogy egy idő után óhatatlanul soknak bizonyul, és már az adott politikus híveiben sem ébreszt egyértelmű szimpátiát. Ilyenkor felértékelődnek azok a gesztusok, amelyek a konszenzus keresésének irányába mutatnak. Ez a helyzet Pokorni Zoltán népszavazási kezdeményezésével is, amely annak ellenére, hogy alapvetően helyi kérdés volt, ha nem is vezető, de mindenképpen országos hírré vált. Pokorni polgármesterként félretette az országos ügyekben mára megszokottá vált fideszes rutint, és nem „nyomta át” erőből a Normafa eredeti, nagy vihart kavart rendezési tervét. Ehelyett addig finomította a koncepciót, míg azt az ellenzéki pártok egy része is elfogadta, majd kikérte róla a kerület lakóinak véleményét is.
A Fidesz konfrontatív stílusának háttere előtt egy ilyen megközelítésnek – helyi jelentősége mellett – mindenképpen nagypolitikai üzenete is lesz. Ahogy az az „urizálási” vitában is elhangzott, Pokorni személyében egy politikai veteránnal van dolgunk, aki mindezzel kétségkívül tökéletesen tisztában van. Az ügy tehát azért is érdekes, mert jól mutatja, hogyan kell lavíroznia a mostani helyzetben egy olyan kormánypárti szereplőnek, aki a párt fő irányvonalától eltérő, különutas politikát szeretne folytatni. A Normafa-népszavazás és az ahhoz kapcsolódó polgármesteri megnyilatkozások kettős célt szolgálnak: a közvélemény számára azt demonstrálják, hogy a Fidesznek ilyen arca is van, vagyis Pokorni nem gyengíti a párt pozícióit, de közben önmagát is pozicionálja, és egyértelmű üzenetet küld mind a nyilvánosság, mind a pártvezetés felé. Orbán Viktor pedig nem tehet mást, mint hogy kalapot elemel a kerület lakosaiért végzett munkája előtt.
Pokorni persze jelenleg nem tartozik a közélet főszereplői közé. Jól látszik azonban, hogy a főváros egyes kerületei mostanában mintha a nagypolitika kísérleti terepeként szolgálnának: a baloldalon Karácsony Gergely próbálkozik új stílus meghonosításával Zuglóban – még ha felemás sikerrel is –, ami később talán országos szinten is kamatoztatható lesz. Mint tudjuk, egy-két fecske még nem csinál nyarat, de eljöhet az az idő, amikor a nagyközönség végképp ráun a konfrontatív politikára, és akkor felértékelődhet azoknak a játékosoknak a szerepe, akik konszenzuskeresőként kovácsoltak politikai tőkét maguknak. Persze ez a „végképp” csak megszorításokkal értendő: a politika elidőzhet ugyan a Normafánál, de a végén úgyis mindig Strasbourgban köt ki.
