A Saul fia sikere Magyarország számára is elismerést hozott. Ahogy azonban Kertész Imre Nobel-díja esetében, úgy most is megszólaltak azok a hangok, amelyek azt sérelmezték, hogy mintha kizárólag a holokauszttal foglalkozó magyar alkotások érhetnének el kiugró nemzetközi eredményeket. Az erre adott magyarázatok spektruma igen széles, és a szalonképestől a kevésbé szalonképesig terjed. Van, aki egyfajta politikai korrektséget gyanít a háttérben, míg mások arra a rövidre zárt következtetésre jutnak, hogy nem kell meglepődni, hiszen az Oscart „tudjuk, kik adják”.
A nyíltan antiszemita megjegyzésekre nem érdemes több szót vesztegetni annál, hogy köztudottan mélységes az internetes kommentárok kútja. A holokauszttematikával kapcsolatban megfogalmazott felvetések jó része azonban nem sorolható automatikusan az előbbi kategóriába, ezért nem helyes megkerülni a kérdést. Már csak azért sem, mert a holokauszttal foglalkozó alkotások valóban előnyös helyzetből indulnak a nemzetközi versenyben – csakhogy egyáltalán nem azért, mert specifikusan „zsidó témáról” van szó, ahogy az említett rövidre zárt magyarázatok feltételezik. Épp ellenkezőleg, azért, mert témájuk igen széles közönség számára ismert és átélhető.
Talán kissé profán párhuzamnak tűnik, de a hollywoodi filmipar nem azért rukkol elő annyi akciófilmmel, mert az amerikaiak csak erre képesek, hanem mert kevésbé kultúrához kötött műfajról van szó, amelynek alapsémája – jó és rossz küzdelme – a világon mindenütt érthető. Nehezebb jelentős nemzetközi sikert elérni egy kifinomult nyelvi humorra épülő vígjátékkal vagy egy olyan drámával, amely összetett történelmi-kulturális háttérbe ágyazódik. Ezeket ugyanis nem könnyű lefordítani – akár szó szerint, akár átvitt értelemben – más nemzetek nyelvére.
A holokauszt témaköre azért képes áttörni az utóbbi gátat, mert kiemelt helyet foglal el a Nyugat történelmi emlékezetében: a XX. század embertelenségének szimbóluma lett, s így a nemzetközi közönség legalább alapszintű ismeretekkel rendelkezik róla (nem is beszélve arról, hogy itt nem kérdés, ki áll a jók és ki a rosszak oldalán). Vagyis a holokauszt mint téma „nemzetközi nyelv”, s ezen a nyelven más történelmi-kulturális kérdésekről is lehet beszélni. Emlékezzünk csak Kertész Imrének a baloldalon nagy vihart kavart kijelentésére, amely szerint a Sorstalanság valójában a Kádár-rendszerről íródott. De Nemes Jeles László immár Oscar-díjas alkotása sem „csak” a náci népirtásról szól – bár annak kegyetlen gépezetéről is sokat megtudunk belőle –, hanem jóval általánosabb emberi sorsdráma, amit a film a maga képi eszközeivel egyértelműen érzékeltet.
Ezért könnyebb nemzetközileg sikeres filmet forgatni a holokausztról, mint mondjuk Trianonról. Az utóbbi túlságosan is csak a „miénk”, ráadásul túl összetett, túl sok háttértudást feltételez – ahogy a két világháború közötti korszak is a maga ambivalenciájával, tagadhatatlan bűneivel, vagy a polgári rétegek kálváriája a hol keményebb, hol puhább kommunista diktatúra időszakában. Nekünk persze fontos, hogy ezekről is készüljenek filmek, de már-már csodával lenne határos, ha akadna olyan magyar rendező, aki képes mindezt „lefordítani” a nyugati közönség számára. Ettől még nem lesz kevésbé értékes a mostani siker, sőt a fentieket végiggondolva talán jobban meg tudjuk becsülni. Hiszen az is kisebbfajta csoda, ha egy fiatal rendező képes úgy beszélni a holokauszttematika nemzetközi nyelvén, hogy azzal valami újat, valami érvényeset mondjon a világnak.
