Orbán Viktor tréfának vette a nemzeti ünnepen hozzá és a köztársasági elnökhöz intézett ultimátumot, mely szerint nyolc napon belül kérjenek bocsánatot az elmúlt hat évben „megfélemlített, megalázott emberektől”, különben
Első hallásra valóban nehéz ezt komolyan venni, kiszámíthatóan teljesíthetetlen a követelés, ráadásul Áder János belekeverése a történetbe méltánytalan és értelmetlen. Csakhogy Pukli István, a zuglói Teleki Blanka Gimnázium igazgatója nem egyedül vagy néhány társával együtt ágált március 15-én délután az esőben a Parlament előtt, hanem egy óriási tömeg élén. Amelynek akaratát, sérelmét, dühét, elkeseredettségét a demokrácia illemszabályai szerint sem lehet egy mozdulattal félresöpörni vagy a hatalom csúcsáról kikacagni. Persze sokan megtették már ezt, de az ezzel kapcsolatos történelmi tapasztalatok vegyesek. Sohasem tudni az elején, ki nevet majd a végén.
Az idei március 15-e egyik fontos észlelése tehát, hogy elmúlni látszik az az idő, amikor az utcát a Fidesz és Orbán Viktor uralta. A miniszterelnök beszédére a mozgósítás ellenére meglepően kevesen voltak kíváncsiak a helyszínen, így most a maroknyi ellentüntető hangja is jobban hallatszott. Az ellenzéki pártok rendezvényei eközben hagyományosan átpolitizáltak és gyér érdeklődést kiváltóak voltak. A közoktatási rendszer teljes átalakítását követelő tanárok mozgalma által meghirdetett rendezvényen viszont hömpölygött a sokaság a Hősök terétől az Andrássy úton át a Kossuth térig. Pártszónokok nem voltak, kormányellenes civil tömegdemonstráció uralta forradalmunk és szabadságharcunk idei ünnepét.
Lehetetlen ma megjósolni, hogy a Pukli Istvánék által jó előre beharangozott nagy bejelentés, a tanárok egyórás munkabeszüntetése kudarcba fullad-e, vagy a polgári engedetlenség formáját öltő akció széles körű mozgalmat elindítva sarokba szorítja a magabiztos, az erő nyelvét beszélő kormányoldalt. Csak remélni tudom, hogy a kockázatos ötlet kieszelői a felelősségükkel is tisztában vannak. Akárhogy lesz is, valami megváltozott a magyar közéletben. Azt gondolom, a hatalom tévúton jár, amikor a kitapintható elégedetlenségre sértegetéssel, lejáratással, a múlt vitáinak újravívásával próbál reagálni. Az csak olaj a tűzre. És nem lehet nem észrevenni, hogy fogy a levegő a demokratikusan szerzett felhatalmazást nem éppen a közjó érdekében használó szűk kormányzati elit és farkasétvágyú holdudvara körül. A kormánypártok képviselőinek jó része sem csinál már titkot belőle, hogy meggyőződése ellenére, kizárólag a frakciófegyelmet követve szavaz meg érdemi vita nélkül elhatározott törvényeket, abban bízva, hogy az államfő és az Alkotmánybíróság megálljt parancsol majd az eszement jogalkotásnak. A Fidesz vezetőihez nagyon közel álló Stumpf István alkotmánybíró mond megsemmisítő kritikát a jogállami értékek háttérbe szorulását és az anyagi javakat hajszoló új politikusi generációt emlegetve.
Vajon a migrációs kihívás tematizálásával vagy a csúcsra járatott – nem hazugságokra, csak részigazságokra építő – sikerpropagandával elfedhetők a magyar élet mindennapos problémái, egyben tartható a választói bázis? A politikailag aktívak, a választani tudók körében a Fidesz–KDNP elsősége megkérdőjelezhetetlen. Ám a társadalom többsége valami mást akar, egy része ezért passzív, mások ezért vándorolnak ki, megint mások ezért vonulnak az utcára. Nem valószínű, hogy Pukli István rendezi egy zászló mögé ezt a heterogén sokaságot, de az igény megszületett az új mozgalomra, amelynek a mai ellenzék csak a társutasa lehet. Ez pedig már nem villámtréfa. Az a politikai erő kerül lépéselőnybe, amely alkalmazkodik az új helyzethez, amelyik ráérez a néplélek rezdüléseire. Nem vicc: ez akár a kormány is lehet.
