Múlt héten négy napon belül két fontos hír érkezett Ausztriából. Mindkettő érdemes rá, hogy vigyázó szemünket Bécsre – és az Őrvidékre – vessük.
Csütörtökön a burgenlandi püspök, Agidius Zsifkovics kijelentette: nem egyezik bele, hogy a Magyarország és Ausztria határára tervezett, a migránsok visszatartására szolgáló kerítés két egyházi tulajdonban lévő telken haladjon keresztül. Ennek következtében a védművön Nagysároslak (Moschendorf) magasságában lyuk tátong majd – illetve nem egészen, hiszen a katolikusok az ellen már nem gördítenek akadályt, hogy a rendőrség a kérdéses területre konténereket és ideiglenes mosdókat állítson. A püspöki tiltás tehát végeredményben szimbolikus. Ám annál fontosabb.
Ahogyan jelképes és lényeges a múlt vasárnapi ausztriai elnökválasztás első fordulójának eredménye is. A szabadságpárt jelöltje, Norbert Hofer 35 százalékot szerzett, a második helyen pedig Alexander van der Bellen, a zöldek által támogatott független aspiráns végzett. A három hét múlva esedékes második fordulóban ők küzdenek meg az elnöki székért, miközben az országot a második világháború óta váltógazdaságban kormányzó néppártiak és szocdemek a fasorban sincsenek (jelöltjeik egyaránt a választók 11,2-11,2 százalékénak voltak rokonszenvesek).
A régi elit meggyöngülése illeszkedik az európai trendbe: a migránsválság megerősítette a szélsőséges pártokat. Mert hiába fest úgy mind Hofer, mind (még nála is jobban) pártja elnöke, Heinz-Christian Strache, mint egy elégedett és ártatlan fogorvos, korábban mindketten vonzódtak a szélsőjobboldali eszmékhez. Lehet, hogy most is, de azt már nem hirdetik. Olyannyira nem, hogy Strache nemrég Izraelben járt, és ellátogatott a holokausztáldozatok emlékhelyére, a Jad Vasembe is – amint azt a Szombat című folyóirat publicistája találóan megfogalmazta – „kósersági pecsétet” szerezni.
Az osztrák szélsőjobb tehát, akárcsak a mi Jobbikunk, elszántan cukisodik, hogy erejét immár új ellenségével, az iszlám radikalizmussal és a többségükben muszlim bevándorlókkal szembeni küzdelemre összpontosíthassa.
A Magyarországot nácizó nyugat-európai sajtó az osztrák szélsőjobb nagy győzelmét látva bizonyára levonja majd a megfelelő konzekvenciákat – ám nekünk is akad megfontolni valónk. Az osztrák katolikusok a menekültválság kitörése óta következetes, Ferenc pápa e kérdésben tett megnyilvánulásaival összhangban lévő álláspontot képviselnek. Christoph Schönborn bíboros, aki 1945-ben maga is menekültként érkezett Csehországból, tavaly tízezer levelet írt plébánosainak és az egyházi intézményeknek, befogadásra, segítségnyújtásra biztatva őket. A kerítéssel szembeni püspöki vétó ugyanebben a szellemben fogant: „Számomra elképzelhetetlen – nyilatkozta a gyerekkorát az egykori vasfüggöny árnyékában megélő Agidius Zsifkovics –, hogy a XXI. században engedélyezzem bármilyen kerítés felhúzását.” Ez véleménye szerint nemcsak keresztényietlen cselekedet lenne, de felteszi azt a kérdést is, vajon mit, kit tartóztathat fel kilenc kilométernyi drótakadály. Ennek felállítása helyett arra szólítja fel a politikusokat, hogy keressenek valódi megoldásokat. Szüntessék be a háborús övezetekbe irányuló fegyverszállítást, számolják fel az embercsempész-hálózatokat, vessenek véget a Közel-Kelet destabilizálásának, érjék el, hogy az európai multicégek hagyjanak fel Afrika gazdasági kizsákmányolásával.
Naivitás? Bizonyos tekintetben az. De egyházi szempontból igencsak logikus és következetes.
Az osztrák katolikus elit más szempontból értelmezi a menekültkérdést, mint a magyarországi. Tudják, hogy a megoldás nem az ő kezükben van, de azzal is tisztában vannak, milyen disszonáns, ha egy keresztény nem áll ki az elesettek mellett. Mert, állítják, az ide áramlók nagy része igenis segítségre szorul.
Ez az álláspontjuk – biztosan lehet vitatkozni vele, de kétségtelen erénye, hogy legalább létezik. Emellett nyilván lehet és érdemes vitatkozni róla, nem veszélyezteti-e alapjaiban az európai kereszténységet az iszlám invázió. Ez volna a politikai kereszténység felvetése – ugyancsak védhető és kibeszélendő kérdés.
Ám valamit mondani, gondolni kell. És valami mellett le kell tenni a garast. Az osztrák katolikusok ezt teszik, és megszólalásaikkal most történetesen egy szélsőséges, a kelet-európai és magyar vendégmunkásokkal szemben ugyancsak ellenséges politikát hangoztató párt ellensúlyaként jelennek meg. Az emberiesség, az irgalmasság szellemében.
A politika mindig leegyszerűsít. Nem árnyal – csak kijelent. Azt mondja, a bevándorlók közt terroristák is beszivárognak Európába, vagyis a bevándorlók végső soron terroristák. Ami nyilvánvalóan nem igaz. Az árnyalás mindig a civilek vagy éppen az egyházak feladata. Az ő dolguk, hogy olyasmire is ráirányítsák figyelmünket, amire a politikai érdekeik alapján cselekvő pártoknak nem szokásuk. Az osztrák egyház, amint az egy valódi lelki-szellemi közösséghez illik, a maga dolgát teszi a menekültkérdéssel kapcsolatban. Nem avatkozik bele a politikába, a krízist inkább „a kereszténység tűzpróbájának” tekinti. És esze ágában sincs beszállni a gyűlölködés fokozásába – gondolkodásra, méltányosságra int.
Burgenlandra pillantva érdemes elgondolkodnunk nekünk, magyar keresztényeknek is, nem illene-e jobban világlátásunkhoz, ha kerítésépítés helyett inkább átjárók kialakítását szorgalmaznánk.
