Egyszer az életben

Miben, kiben lakozik most, a hatvanadik évfordulón 1956 lelke, szelleme?

Szép, kerek évforduló a mostani. Csábít az aktualizálásra, a napi politikai szándékoktól sugallt, így szükségképpen hamis történelmi párhuzamok felvillantására. De vajon hol fedezhető fel, miben, kiben lakozik most, a hatvanadik évfordulón 1956, a magyar történelem legmegrázóbb, a világ csodálatát kivívó forradalmának és szabadságharcának lelke, szelleme? Mert van ilyen biztosan, máskülönben mivel lenne magyarázható a szabadságvágy váratlan, vulkánszerű kitörése, minden józan megfontolást, mérlegelést félresöprő áradata, amely – ha csak rövid időre is – olyan látható egységet teremtett, amilyenről a ma politikusai csak álmodozhatnak?

Azt tudjuk, hol nem bukkan fel vasárnap ’56 szelleme. Nem tűnik fel a hadonászó pártelnököknek emelt pódiumok környékén. Nem lesz ott a bálvánnyá dermedt vezetők papírból mereven felolvasott, öblögető pátosszal terhelt szónoklataiban, a rutinból megfogalmazott közleményekben, megannyi hivatalos megemlékezésen. Nem lesz ott az ünnepen a szónokokat kifütyülni utcára igyek­vőkben. Ez a fajta zajszennyezés – bár sokan méltatlannak érezzük – persze természetes: hol demokrácia van, ott az ünnepet sem lehet mentesíteni a politikai megosztottság megnyilvánulásaitól. Hiszen 1956-ban is egy tagolt, sokszínű társadalmat rántott egybe a forradalom, amelynek tartós győzelme ezt az egységet is gyorsan megbontotta volna. A tökéletes pillanat ellobban, egyszeri és megismételhetetlen. A szellemi előkészítésben kulcsszerepet játszott az értelmiség, a kommunista párt reformszárnya; a polgári pártok és mozgalmak varázs­ütés­re feltámadtak és aktivizálódtak október végén; a november 4-i szovjet intervenció után – a fegyveres ellenállás megtörésével – pedig a munkástanácsok álltak a szabadságküzdelem élére. ’56 lényegét veszíti el, tagadja meg, aki egyetlen elemet ragad ki belőle: forradalmunk és szabadságharcunk nem­(csak) de­mokratikus szocialista, nem­(csak) pol­gári demokratikus, nem­(csak) a közvetlen demokrácia vegytiszta formájának megvalósítására tett heroikus kísérlet volt. Hanem valódi népi forradalom, az alávetett, megszállt ország szabadságától, tulajdonától, a tisztes meg­élhetés lehetőségétől, a normális élet reményétől megfosztott népének a lázadása. A világtörténelemben is ritka pillanat, amikor egy nép egységesen azt mondja: elég volt! Jellemző, hogy nem is volt vezetője a forradalomnak, „csak” ismert és névtelen hősei, mártírjai. A mi­niszterelnök inkább csak hagyta magát sodródni az eseményekkel, nem vezette, hanem követte népét, s vállalt mártíromságával lett aztán a forradalom egyik szimbólumává.

Hogyan másként is lehetett volna leverni egy ilyen forradalmat, mint a világ akkor legerősebb hadseregének a második világháború legvéresebb csatáit idéző támadásával, sortüzekkel, a Haynaut sokszorosan leköröző, az emberi aljasságnak teret nyitó kegyetlen megtorlással, a társadalom egyidejűleg történő megfélemlítésével és lekenyerezésével? De ’56 szelleme mindezt túlélte, itt járt közöttünk győzedelmesen 1989-ben. Túlélte az ötvenedik évforduló gyalázatát is. Ugyan mi árthat neki ezek után?

Ma is rátalálhatunk, csak jó helyen kell keresnünk. Ott lesz a kisebb közösségek csendesebb főhajtásain, ott volt a nem puszta kötelességből szervezett iskolai megemlékezéseken, ott van a virágokkal borított emlékhelyeknél. Az évtizedekig legfeljebb suttogva elmesélhető történetekben, Cseh Tamás hangjában. Ott bújik meg Nádas Péter regényében, az Emlékiratok könyvében is, a forradalom sodrását, a legkevésbé sem arctalan, a személyiséget nem elnyelő tömeg áramlását megjelenítő néhány oldalon. És ott van a kevésbé ismert, nem hivatásos alkotók, szemtanúk, résztvevők visszaemlékezéseiben, mint H. Bodó József magánkiadásban megjelent A hársfa virága című megrendítő, felemelő XX. századi magyar családtörténetében.

Ha ki kellene választanunk egyetlen olyan sűrű pillanatot a történelem hömpölygő időfolyamából, amikor ez a nemzet megmutatta magát a világnak, nem kétséges, 1956 őszének néhány hete az. Ezt tudni elég a méltó emlékezéshez, hogy vigyünk hírt a csodáról, amely egyszer az életben adatik meg egy népnek.