Hogyan másként is lehetett volna leverni egy ilyen forradalmat, mint a világ akkor legerősebb hadseregének a második világháború legvéresebb csatáit idéző támadásával, sortüzekkel, a Haynaut sokszorosan leköröző, az emberi aljasságnak teret nyitó kegyetlen megtorlással, a társadalom egyidejűleg történő megfélemlítésével és lekenyerezésével? De ’56 szelleme mindezt túlélte, itt járt közöttünk győzedelmesen 1989-ben. Túlélte az ötvenedik évforduló gyalázatát is. Ugyan mi árthat neki ezek után?
Ma is rátalálhatunk, csak jó helyen kell keresnünk. Ott lesz a kisebb közösségek csendesebb főhajtásain, ott volt a nem puszta kötelességből szervezett iskolai megemlékezéseken, ott van a virágokkal borított emlékhelyeknél. Az évtizedekig legfeljebb suttogva elmesélhető történetekben, Cseh Tamás hangjában. Ott bújik meg Nádas Péter regényében, az Emlékiratok könyvében is, a forradalom sodrását, a legkevésbé sem arctalan, a személyiséget nem elnyelő tömeg áramlását megjelenítő néhány oldalon. És ott van a kevésbé ismert, nem hivatásos alkotók, szemtanúk, résztvevők visszaemlékezéseiben, mint H. Bodó József magánkiadásban megjelent A hársfa virága című megrendítő, felemelő XX. századi magyar családtörténetében.
Ha ki kellene választanunk egyetlen olyan sűrű pillanatot a történelem hömpölygő időfolyamából, amikor ez a nemzet megmutatta magát a világnak, nem kétséges, 1956 őszének néhány hete az. Ezt tudni elég a méltó emlékezéshez, hogy vigyünk hírt a csodáról, amely egyszer az életben adatik meg egy népnek.
