Merthogy valójában úgy kellenek a kormánynak a válsághelyzetek, mint egy falat kenyér. Sőt nemcsak ennek, hanem a mindenkorinak, legalábbis annak, amelyik kompetens az ilyen helyzetekben. Márpedig a három Orbán-kormánynak bőven kijutott válságszituációkból; délszláv konfliktustól a tiszai, majd két nagy dunai árvízig, kolontári katasztrófáig. Lehet kukacoskodni, hogy az újjáépített házak némelyikén kicsit ferde az eresz, vagy hogy késik a hókotró, de bizton állítható, hogy az intézményrendszer jobbára ura volt a kemény helyzeteknek. Ez nem minősítés, szeretem, nem szeretem kérdés, hanem tény. A migrációs válságról nem is szólva. Amely persze jóval bonyolultabb kérdés, legkevésbé sem fekete-fehér ügy. Összességében mégis azt a képet tudta kialakítani a kormány és a hozzá kapcsolódó kommunikációs gépezet, hogy míg más államok vezetői finomkodtak, mellébeszéltek, Magyarország megvédte magát. Hogy milyen áron és mennyire káros gyűlöletkampány révén, azt jól tudjuk, de a végeredmény mégiscsak adott.
Legkevésbé sem szeretnék bármely politikai erő tanácsadójaként feltűnni, igény sem mutatkozott erre, halkan, a partvonalról (a rianás széléről) mégis merészelem megsúgni: nem ezen a ponton lehet fogást találni a kormányon.
De sebaj. Lesz még tavasz.
