Szerda délután valami gubanc történt a virtuális térben, és egyszerre érkezett a telefonomra sok száz levél a múltból. Arra lettem figyelmes, hogy folyamatosan pittyeg a készülék, és nem tudtam tenni ellene semmit. Olyan érzés volt, mint amikor ég a ház; az ember csak szaladgál kétségbeesetten, locsolja a vizet, de legbelül pontosan tudja, hogy tehetetlen, és végig kellene várnia, amíg tőle függetlenül megtörténnek a dolgok. Nyomkodtam a készüléket, hiába: a levelek jöttek rendületlenül, órákon át. Minden mást elnyomott az áradat, így majdnem elkéstem egy vacsorát; a folyamatos pittyegésben nem vettem észre, hogy a telefon emlékeztet a közelgő eseményre. Nem tudtam használni a valós forgalmi helyzetet mutató applikációt sem, emiatt dugóba keveredtem a találkozóra menet, és SMS-t sem tudtam küldeni, hogy kések. A telefon egész egyszerűen használhatatlanná vált arra az időre, amíg a készülék szinkronizált a régi, már-már elfelejtett freemailes ímélfiókról.
Úgy éreztem magam, mint aki alól kihúzták a szőnyeget. Természeti katasztrófák helyszínén látok ilyen embereket. Összedől addigi életük, és teljesen tanácstalanok, hogy mi lesz velük. Nekem nem kellett hozzá földrengés vagy szökőár, hogy ilyenné váljak: önként, senki által nem kényszerítve ráépítettem a hétköznapjaimat egy ketyerére, és pánikba esem, ha az valamiért nem tudja ellátni feladatát. Régen ötvennél is több telefonszámot tudtam fejből, most háromra ha emlékszem; évek óta nem számokat hívok, hanem apát, Lalit, autószerelőt. Telefonon veszem és tárolom a repülőjegyet, nézem az időjárás-jelentést a világ bármely városára, ezzel fizetek a boltban, fényképezek, ha érdekeset látok valahol. Oda jegyzetelek, és ez navigál az ismeretlen helyeken. Ma már rég nem attól rettegek-rettegünk, hogy nincs térerő (szinte mindenhol van), hanem az a kérdés, kitart-e az akkumulátor estig. Már cikket is írtam benne. Igaz, az asztali számítógép vagy a laptop billentyűzetén sokkal könnyebb, de terepen vagy nagyon sürgős esetben az okostelefon virtuális gombjaival is el lehet boldogulni.
Estére megérkezett az összes levél. Kétezeregy szeptemberében írták az elsőt, tizenhárom nyarán az utolsót a most szinkronizált csomagból. Magánlevelek, mindet olvastam valaha, de most jó volt átböngészni őket. Tizenhat éve még hosszú, terjedelmes leveleket írtunk egymásnak, aprólékosan beszámolva életünk kisebb-nagyobb fordulatairól. Ezt azért is jól nyomon lehetett követni, mert a kényelmesebbje az új üzenet végén hagyja a régit, így akár évekre visszamenően is követni lehet a virtuális levelezést.
Ahogy haladtam előre az időben, úgy lettek egyre kurtábbak az üzenetek. Nem tudom, az időnk fogyott-e el vagy a másik iránti érdeklődés, de ma már ha ott is van a kötelező hogy vagy? kérdés, a másik fél meghökkenne, ha négy-öt szó helyett negyven sorban írnánk rá választ. Kétezertíz után mintha csak a lényegre szorítkoznánk: találkozunk-e karácsonykor, melyikünk autójával megyünk közös barátunk temetésére, csupa ilyen praktikus információ.
Jó volt beleolvasni a levelekbe. Ma már alig írok hosszú (magán)üzeneteket; az ímélt is felváltották a csevegőprogramok, netán a Viber vagy a Whatsapp. Egyetlen szokásom van, ami megmaradt abból a régi világból: minden országból, ahova eljutok, megpróbálok képeslapot küldeni édesapámnak és keresztgyerekeimnek. Egyáltalán nem egyszerű feladat: sok városban ha van képeslap, akkor nincs bélyeg. Ha minden megvan, és megírtam az üzenetet, következik a második kihívás: találni valahol egy postaládát. Nagyon megritkultak mostanában, és lassú lett a posta is: sokszor már hetek óta itthon vagyok, amikor kapom az üzenetet (pár szóban, Facebookon, hogyan máshogy?), hogy megérkezett a képeslap. Mellékszál, de nem lényegtelen: ma már egyáltalán nem olcsó elküldeni egy másik országba hat-hét képeslapot.
Nem vagyok mániákus ellenfele az újnak, számtalan találmányt fel tudnék sorolni, amelytől élhetőbb, könnyebb, gyakorlatiasabb lett a világ. Abban sem vagyok biztos, rosszabb lett azáltal, hogy nem írunk terjedelmes leveleket egymásnak. Mégis fáj egy kicsit, hogy így alakult. Talán többször bukkanunk fel egymás előtt a virtuális térben, mint ahányszor korábban találkoztunk, talán gyakrabban is küldünk üzenetet egymásnak, de jóval kevesebbet tudunk meg a másikról néhány száraz karakter és sok száz lájk után.
Néha még ma is látok olyan vaskos kötetet, amely korábbi írók, politikusok, fontos emberek levelezését dolgozza fel tudományos alapossággal. Vakarhatják a fejüket a kortárs írók, slammerek, közösségi médiasztárok majdani kutatói. Ki tudja, mit hoz a jövő: talán kiadják a szmájlijaikat, emotikonjaikat és mémeiket bőrkötésben.
