Tíz óra húsz percet tölt a levegőben a repülőgép az Isztambul–Kuala Lumpur-viszonylaton. Amikor január első napjaiban ezen a járaton, a török légitársaság gépén utaztam, igen gyakori volt a magyar szó. Ezek az utasok nem azok, akikkel kapcsolatban mostanában sajnálkozni illik; nem fiatalok hagyták el ily módon az országot a külföldi munka és a jobb megélhetés reményében, hanem olyan középosztálybeliek, akik a hideg elől menekülnek. Téli szabadságukkor sízés helyett melegebb időre vágytak, és ehhez nem kellett feltétlenül csillagászati összeget kifizetniük, mert szerencsésen, korán vásárolva a menettéri repülőjegy nem kerül többe százötvenezer forintnál.
Egyébként nem tartom ördögtől valónak azt sem, ha a fiatalok külföldre mennek dolgozni. Önállósághoz szoknak, megtanulnak jól-rosszul egy nyelvet, az addig megszokottól eltérő munka- és általános kultúrát ismernek meg. És nem utolsósorban keresnek egy kis pénzt, amellyel hazajőve el lehet kezdeni az életet. Már ha hazajönnek; ismerőseim között van, aki valóban csak pénzt gyűjteni ment ki, és azt pár év után hazahozta befektetni, de arra is van példa, hogy kint ragadt az ideiglenes szándékkal kiutazó. Megszokta a kintlétet, esetleg ott találta meg élete párját, vagy már oda köti több baráti-szakmai szál is, egyre megy. Immár csak látogatóba jön haza.
A jelenség egyébként nem új: egy Misztótfalusi Kis Miklós nevű fiatalember 1680-ban indult útnak, hogy Amszterdamban kitanulja a könyvnyomtatás mesterségét. Ma ipari kémkedésnek vagy technológiatranszfernek hívnánk, amit csinált. Kolozsvárra visszatérve 1693-ban megalapította nyomdáját, és többek között neki köszönhetjük az első magyar nyelvű nyomtatott szakácskönyvet is.
A maláj fővárosból Indonéziába repültem egy ázsiai fapadossal. Bali csalódást okoz annak, aki szikrázóan fehér homokos partra és türkizkék vízre vágyik. Az Indiai-óceánban megmártózók leginkább arra számíthatnak, hogy műanyag zacskó tapad rájuk úszás közben. A sziget kisebb, mint Hajdú-Bihar megye, de négymilliónál is többen lakják, és túlzás lenne azzal vádolni őket, hogy mániákusan ragaszkodnak a szemét megfelelő tárolásához.
De mondok olyat is, ami tetszett: a városokban lévő foghíjtelkeken rizstermesztés folyik, így tényleg minden talpalatnyi helyet megművelnek és kihasználnak. És gyönyörű is az élénkzöld színű paplan két ház között. Az ország a különleges ételeiről (is) híres: immár sokadszor kóstoltam meg a Kopi Luwakot, a cibetmacska emésztőrendszerének közreműködésével készülő kávét, és láttam a világ talán legdrágább eledelét, a sarlósfecske nyálából készülő fészket. Indonézia első számú exportcikkének hirdetik a híres madárfészekleves alapanyagát, amely díszdobozban, félkilós kiszerelésben ezerötven dollárba került. Kiszámoltam, hatszázezer forint egy kiló, és cseppet sem túlzok, amikor azt állítom, hogy a boltban tülekedtek érte a (kínai) vevők. Az emberek mindent megesznek, és bár nem szeretem az öncélú trágárkodást, ezt nem tudom szebben megfogalmazni: a luxuskávé példája is bizonyítja, hogy a szart is el lehet adni, ha megfelelő mögötte a marketing.
Szeretem a kalandokat, ezért Jáva szigetén ki akartam próbálni a helyi vonatot is. A Jogjakarta–Jakarta-távolság ötszáz kilométer, a vonat nagyjából nyolc óra alatt teszi meg. Mivel Indonézia finoman szólva sem Japán, öreg, kissé leharcolt, nem túl tiszta állomásépületre számítottam, tömve utazni akaró, hangos tömeggel. Ezzel szemben kihalt és patyolattiszta állomásra érkeztem. A neten vásárolt jegy vonalkódját egy terminálhoz tartva névre szóló beszállókártyát nyomtatott az automata, a belépést a peronokhoz rendőr ellenőrizte, a restiben pedig olyan ristrettót főztek, hogy egy olasz presszónak is becsületére vált volna.
A gyorsvonat percre pontosan érkezett, az ülések dönthetők, és a 32 fokos nyári melegben annyira lehűtötték az utasteret, hogy elő kellett venni a bőröndök mélyéről a pulóvereket. Olcsón meg lehetett ebédelni az étkezőkocsiban, a falon lévő tévében szórakoztató műsorok mentek, így érkeztünk meg Jakarta ultramodern vasútállomására. Mivel 1971-ben visszaállamosították, száz százalékban állami tulajdonban van az egész; ebben a kivételes esetben cseppet sem bánnám, ha azt olvasnám a hírekben, hogy a MÁV vezetői Indonéziába mentek tanulmányútra. Megvizsgálhatnák, hogyan lehet XXI. századi szolgáltatást nyújtani úgy, hogy közben nem pocsékolunk el eszméletlen pénzeket fejlesztésre.
Különös érzés volt a sokszor lesajnált Dél-Ázsiából hazajönni. Kozák férfitáncra emlékeztető mozdulatokat tenni a letakarítatlan járdák jegén, dideregni a fűtetlen villamoson, és a hőmérőt nézegetve várni a tavaszt. És reménykedni abban, hogy jövőre is lesz valami akció, vehetek olcsó jegyet egy kellemesebb klímájú régióba.
