De mondok olyat is, ami tetszett: a városokban lévő foghíjtelkeken rizstermesztés folyik, így tényleg minden talpalatnyi helyet megművelnek és kihasználnak. És gyönyörű is az élénkzöld színű paplan két ház között. Az ország a különleges ételeiről (is) híres: immár sokadszor kóstoltam meg a Kopi Luwakot, a cibetmacska emésztőrendszerének közreműködésével készülő kávét, és láttam a világ talán legdrágább eledelét, a sarlósfecske nyálából készülő fészket. Indonézia első számú exportcikkének hirdetik a híres madárfészekleves alapanyagát, amely díszdobozban, félkilós kiszerelésben ezerötven dollárba került. Kiszámoltam, hatszázezer forint egy kiló, és cseppet sem túlzok, amikor azt állítom, hogy a boltban tülekedtek érte a (kínai) vevők. Az emberek mindent megesznek, és bár nem szeretem az öncélú trágárkodást, ezt nem tudom szebben megfogalmazni: a luxuskávé példája is bizonyítja, hogy a szart is el lehet adni, ha megfelelő mögötte a marketing.
Szeretem a kalandokat, ezért Jáva szigetén ki akartam próbálni a helyi vonatot is. A Jogjakarta–Jakarta-távolság ötszáz kilométer, a vonat nagyjából nyolc óra alatt teszi meg. Mivel Indonézia finoman szólva sem Japán, öreg, kissé leharcolt, nem túl tiszta állomásépületre számítottam, tömve utazni akaró, hangos tömeggel. Ezzel szemben kihalt és patyolattiszta állomásra érkeztem. A neten vásárolt jegy vonalkódját egy terminálhoz tartva névre szóló beszállókártyát nyomtatott az automata, a belépést a peronokhoz rendőr ellenőrizte, a restiben pedig olyan ristrettót főztek, hogy egy olasz presszónak is becsületére vált volna.
A gyorsvonat percre pontosan érkezett, az ülések dönthetők, és a 32 fokos nyári melegben annyira lehűtötték az utasteret, hogy elő kellett venni a bőröndök mélyéről a pulóvereket. Olcsón meg lehetett ebédelni az étkezőkocsiban, a falon lévő tévében szórakoztató műsorok mentek, így érkeztünk meg Jakarta ultramodern vasútállomására. Mivel 1971-ben visszaállamosították, száz százalékban állami tulajdonban van az egész; ebben a kivételes esetben cseppet sem bánnám, ha azt olvasnám a hírekben, hogy a MÁV vezetői Indonéziába mentek tanulmányútra. Megvizsgálhatnák, hogyan lehet XXI. századi szolgáltatást nyújtani úgy, hogy közben nem pocsékolunk el eszméletlen pénzeket fejlesztésre.
